Moszkva támad, Washington csendre int – így győz Putyin a mi fejünkben

A Pete Hegseth által vezetett Pentagon arra kérte európai szövetségeseit, ha szabad egyáltalán még így nevezni őket, hogy fogják vissza magukat, ami az Oroszországról szóló nyilvános kommunikációt illeti, és ne hangsúlyozzák az orosz fenyegetést. A Reutersnek nyilatkozó egyik forrás szerint Elbridge Colby egy balti tisztviselőnek arról beszélt, hogy kerülni kell az oroszok „provokálását”, egy másik európai tisztviselő pedig úgy foglalta össze az amerikai üzenetet: segítünk nektek, jelen vagyunk, csak ne csapjatok zajt, és ne vonjátok magatokra a figyelmet.

Apróságnak tűnhet, de ebben van benne minden bajunk, ami az elmúlt közel öt évet jellemzi. Európában eddig volt vita a politika csúcsain arról, hogy miként kommunikáljanak az orosz–ukrán háborúról. Az egyik szempont szerint nyíltan el kell mondani a választóknak, hogy Moszkva egzisztenciális fenyegetést jelent ránk nézve, mindezt azért, hogy a választók felfogják a védekezésre és Ukrajna támogatására költött források szükségességét. A másik szempont szerint, amit én annyira nem csípek, de azért ebben is vannak jogos érvek, nem kell túlhangsúlyozni a veszélyt, mert pánikot kelt, és alááshatja az európai egységet.

Na, most ebbe az amúgy sem egyértelmű és határozottnak semmiképp sem nevezhető mezőbe rondított bele a Pentagon a fenti óhajával, és mivel sejthető, hogy az európai államok jelentős része igazodni fog az USA-hoz, így ha volt is esélyünk arra, hogy végre megfelelően beszéljünk a háborúról és arról, hogy ez milyen és mennyi veszélyt jelent ránk nézve, akkor ez az esély most újabb hatalmas ütést kapott.

Mert aki megszabja, hogy miről és hogyan beszélhetsz, az már a gondolkodásod kereteibe is belenyúl. Ez a kognitív fegyver egyik legfontosabb működési elve, amelyet az orosz hatalmi rendszerek évtizedek óta sikerrel alkalmaznak: előbb a szavakat teszik gyanússá, aztán az összefüggéseket, végül magát a felismerést. Ha az orosz fenyegetés kimondása provokáció, akkor előbb-utóbb a fenyegetést felismerő ember lesz a béke akadálya, a támadó szándékát vizsgáló újságíró a háborús uszító, a védekezést követelő választó pedig a veszélyes szélsőséges. A megtámadott társadalom így már azelőtt elkezdi fegyelmezni saját magát, hogy az agresszornak különösebb erőfeszítést kellene tennie az elhallgattatására, és ezt a fegyelmezést most az a szövetséges is ösztönzi, amelytől a védelmünk egy részét reméljük.

Pszichológiailag ez azért hatásos, mert az ember a nyilvános beszédből azt is megtanulja, mely gondolatok vállalhatók következmények nélkül, és melyekért jár megszégyenítés, elszigetelődés vagy politikai büntetés. Ha a veszély megnevezését újra és újra felelőtlenségként állítják be, sokan öncenzúrával alkalmazkodnak, a hallgatásból pedig mások arra következtetnek, hogy a veszély talán nem is jelentős, vagy ők maguk reagálják túl. Ettől még nem lesz mindenki Putyin híve, de meggyengül a bizalom a saját ítélőképességében, és egyre könnyebb rávenni arra, hogy a támadó cselekedetei helyett a saját védekezésének állítólagos kockázatait mérlegelje. A folyamat végén már úgy tűnhet, hogy a biztonság feltétele az alkalmazkodás, a tiltakozás viszont maga a veszélyforrás.

Épp a napokban számoltunk be arról itt, az Ugaron, hogy Radev bolgár miniszterelnök szerint Romániát azért támadták az orosz drónok, mert Bukarest nevén nevezte a támadót. A kognitív disszonancia azonban vélhetően nem itt fog megállni, ha megáll egyáltalán. A német ügyészség nemrég két belarusz állampolgár letartóztatásáról számolt be, akiket Nürnberg térségében tervezett gyújtogatással gyanúsítanak, a német kormány pedig korábban Oroszországot vádolta meg a lipcsei repülőtér elleni dróntámadási kísérlettel. Ha azonban a Pentagon óhaját az elhallgatás irányába viszik tovább, akkor Berlinnek lassan azon kellene gondolkodnia, hogyan beszéljen az ilyen ügyekről anélkül, hogy Trump megharagudna.

A román SRI egyébiránt nemrég adott ki egy közleményt, amelyben a brassói Carfil ipartelepen történt gyújtogatással kapcsolatban szintén az orosz szálat emelte ki, és arról is beszámolt, hogyan próbálnak az orosz szervezők közösségi felületeken embereket beszervezni. Magyarországon pedig a beszámolók szerint egy balhésnak szánt, atomenergia melletti tüntetést próbáltak összehozni az FSZB-hez köthető figurák, ami aztán meghiúsult, de ezek szerint az ilyen híreket is jobb volna elhallgatni, nehogy megzavarjuk Washingtont abban a béketeremtésben, amelyet jobb és szebb időkben árulásnak hívtak.

A módszer történelmi előzményeiért sem kell a tegnapi Telegram-csatornákig visszalapoznunk. A cári Oroszországban a huszadik század elején terjedni kezdő Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az antiszemita politikai hamisítás egyik leghírhedtebb példája: egy nem létező zsidó világösszeesküvés tervét adta el titkos dokumentumként, és később is emberek tömegeinek világképét mérgezte meg, amikor a hamisítvány voltát már leleplezték. A szöveg készítésének részletei körül vannak történeti viták, a hazugság működése azonban világos: az olvasó kapott egy kész ellenségképet és egy magyarázatot, amelybe utána bármilyen eseményt bele lehetett gyömöszölni. A bizonyíték hiánya a titkosság bizonyítéka lett, a cáfolat az összeesküvés erejét igazolta, a kételkedő pedig könnyen maga is a képzelt ellenség segítőjévé válhatott.

A mai orosz kommunikáció természetesen más eszközökkel, más közönségnek dolgozik, de ugyanez az önmagába visszaforduló logika rendre felismerhető benne: ha Moszkva támad, provokálták; ha a megtámadott védekezik, eszkalál; ha valaki megnevezi a támadót, háborút akar; ha pedig békét akar, fogadja el, amit a támadó követel. Mire a végére érünk, az agresszor felelőssége eltűnik a mondatokból, és ott marad helyette az európai ember, aki azon töpreng, vajon nem volna-e bölcsebb csendben maradni, mert a végén még tényleg ő okoz valami bajt.

Merthogy erről lenne szó: azért kellene kussolnunk, hogy az amerikaiak által béketárgyalásoknak nevezett folyamat nehogy elakadjon. Moszkva érzi, hogy nyeregben van, közben pedig egy robbanóanyaggal megpakolt orosz drón a dnyiprói vasútállomáson végzett az utasokkal. De az ilyen hírek bemutatásánál a jövőben talán már azt is mérlegelni kellene, mennyire zavarja a tárgyalásokat, ha Oroszországot gyilkos, terrorista, vallási fundamentalista és elnyomó, népirtó birodalomként írjuk le. A végén még megsínylik Trump Nobel-békedíj-esélyei, és hát Norvégia is megkapta már, hogy szarfészek egy ország. A trumpi abszurdot továbbgondolva szinte látom, ahogy egyszer Oslónak is el kell magyarázni néhány bombával, ki itt a béketeremtő.

A modern háborúk ugyanis a kinetikus fronton túl az emberek fejében is zajlanak, és a kettőt nem lehet egymástól elválasztani. A fronton küzdő katonának lőszer kell, a lőszerhez politikai döntés, a politikai döntéshez pedig olyan társadalom, amely még érti, miért szükséges meghozni azt. Ha ezt a megértést sikerül szétverni, a raktárakban maradhat a fegyver, a támogatási csomagból lehet választási teher, a megtámadott országból pedig kényelmetlen vendég, akitől lassan már azt kérdezik, miért nem hagyja végre békében élni a többieket. Moszkvának ehhez nem kell minden európai vitát megnyernie, elég annyit elérnie, hogy a szükséges döntések újra és újra elmaradjanak.

Ebben az értelemben a lelket akarja megölni: azt a belső tartást, amelynek alapján az ember még meg tudja különböztetni az áldozatot a támadótól, és hajlandó is ennek megfelelően cselekedni. Az erkölcsileg kiürített, belefáradt ember könnyebben irányítható, mert már minden meggyőződésben manipulációt lát, minden segítségben üzletet, minden kiállásban fölösleges kockázatot. Végül azt mondja, hogy mindenki hazudik, mindenki ugyanolyan, ő pedig csak nyugalmat akar, és ezzel a vállrándítással szabad utat ad annak, akinek a háború folytatásához éppen mások közönye hiányzott.

Az eset a kognitív frontvonalon elért jelentős, kiemelkedő orosz győzelemnek tekinthető, és ezen a fronton Oroszország most nyerésre áll. Ez nem azt jelenti, hogy minden európai ember elhitte a Kreml meséit, hanem azt, hogy az agresszor számára kedvező gondolatmenet már a szövetségesi kommunikáció szabályozásában is megjelenik. Amikor az amerikai védelmi vezetés a fenyegetett államokat figyelmezteti a megfogalmazásaik veszélyeire, Moszkva olyan segítséget kap, amelyet a saját propagandistái aligha tudnának ugyanilyen hitelességgel előállítani.

Talán az időzítés sem véletlen. Homályos amerikai–orosz–ukrán tárgyalási elképzelések követik egymást, közben pedig ott lebeg egy újabb nagyhatalmi alku lehetősége, a Jalta 2.0: Trump, Putyin és Hszi Csin-ping egyezkedése, amelynek nyilvános indoklása lehetne akár valamiféle nukleáris megállapodás is. Ha ilyen találkozóra kerül sor, nagyon is tartanunk kell attól, hogy az érdekszférák újraosztása szintén napirendre kerül, ami az orosz–ukrán háború szempontjából akár döntő jelentőségű is lehet. Azt már láttuk, hogy Trump mire képes, ahogy Musk sem arról híres, hogy lojális lenne a megtámadott és ezer sebből vérző Ukrajnához vagy a szabadság ideájához úgy általában.

A nagy találkozókról szűrt infókat fogunk kapni, és ha valakinek lesz is belső információja, arról majd a politikusok jól nem beszélnek, mert Washingtont megsérteni kell félnetek. Mindez komoly információs űrt hagy az európaiak fejében, amelyet az orosz trollfarmok és álhírgyárak készek betölteni. A hallgatásunk ugyanis nem üresen hagyja a nyilvánosságot, hanem átadja másnak: amiről mi nem merünk világosan beszélni, arról majd beszélnek azok, akiknek pontos elképzelésük van arról, mit szeretnének velünk elhitetni.

Egész egyszerűen olyan mélyre süllyedt a nyugati civilizáció ebben a közel öt éve tartó háborúban, miközben gyakorlatilag véráldozatot sem kellett hoznia, hogy ezt a történelemkönyvek a valaha volt legostobább, egyúttal legnagyobb öngyilkosságok egyikeként fogják leírni, amiben nem is tévednek majd nagyot. Mindenesetre ne nézzünk unokáink szemébe, mert olyan gyáva korszakot teremtettünk, amelyben senki nem meri Trump szemébe mondani, milyen pusztító következményei vannak a narcisztikus önünneplésének, a kiszámíthatatlanságának és annak, hogy emberek életét kezeli a saját nagyszerűségét bizonyító üzleti ajánlatként.

Senki nem képes arra, hogy kiossza azokat a virtuális és verbális pofonokat, amelyektől Európa még felébredhetne, ennek pedig egyenes következménye, hogy rohanunk a szakadék felé, amelynek mélyén vigyorogva vár minket Putyin, és ezt az egészet tárgyalásnak, béketeremtésnek nevezik.

Jövő hét kedden félidős választások Amerikában, és van esély egy jókora republikánus buktára, ami még nem old meg mindent, de reményt adhat. Ha azonban csak hajszálnyi és könnyen félreértelmezhető demokrata győzelem születik, az számomra azt is jelenti majd, hogy Amerika vezető elitjének magatartásával szemben a választók sem állítottak elég erős korlátot, és továbbra is számolnunk kell azzal, hogy magunkra hagynak bennünket. Addig pedig az volna a minimum, hogy legalább mi ne hagyjuk magára a saját ítélőképességünket, és ne kérjünk engedélyt a támadó megnevezéséhez attól, aki éppen üzletet szeretne kötni vele.

Karczag Anna