Elvira Bary: Mi történne, ha Putyin győzne?

Mi történne Oroszországgal, ha holnap véget érne az ukrajnai háború, mégpedig Vlagyimir Putyin feltételei szerint? Elvira Bary, a Szovjetunióban született író legújabb videójában nem azt próbálja végiggondolni, hogyan következhetne be egy ilyen orosz győzelem, hanem azt, mi történne utána. A moszkvai tűzijáték, a televíziós győzelmi beszédek és a „kollektív Nyugat” legyőzésének bejelentése ugyanis csak néhány napig tartana, utána pedig fel kellene tenni azt a jóval kellemetlenebb kérdést, hogy mit nyert valójában Oroszország a háborúval, és milyen ország maradna Putyin kezében a győzelmi ünnepség után. Bary szerint a válasz aligha hasonlít arra a jövőre, amelyet a Kreml és támogatói ígérnek az oroszoknak, mert egy katonai győzelem nem hozná vissza Európát, nem teremtene automatikusan gazdasági fellendülést, a megszerzett ukrán területek fenntartása óriási összegeket emésztene fel, a háború alatt felépített elnyomó apparátus pedig nem tűnne el egyszerűen azért, mert véget értek a harcok.

Bary szerint Putyin rendszerének egyik alapvető problémája éppen az, hogy a háborúért fizetett hatalmas áldozatok után már nem lehet akármilyen eredményt győzelemként eladni. Oroszok százezrei haltak meg vagy sebesültek meg, családok veszítették el fiaikat és férjeiket, emelkedtek az árak, külföldi vállalatok hagyták el az országot, nehezebbé vált az utazás, a szankciók pedig korlátozták a technológiához és a külföldi befektetésekhez való hozzáférést. Ha mindez valóban egy nagy történelmi győzelemmel ér véget, akkor a rendszernek olyan jutalmat kellene felmutatnia, amely legalább utólag értelmet ad ezeknek az áldozatoknak. Bary ezért Facebookon azt kérdezte követőitől, milyennek képzelik Oroszországot egy győztes háború után, és a több mint kétezer hozzászólásban visszatérő válaszokból egy meglehetősen sajátos utópia rajzolódott ki.

Putyin támogatói között volt, aki azt jósolta, hogy a győztes Oroszország prosperálni fog, fejlődik, kereskedik, és ismét mindenkivel baráti kapcsolatokat alakít ki, mások pedig arra számítottak, hogy az európai politikusok gyorsan elhatárolódnak majd elődeiktől, sorba állnak Putyin előtt, és meghirdetik az Oroszországgal való barátság új korszakát. Egy másik elképzelés szerint Európa gyorsan visszatérne az orosz kereskedelemhez, Moszkva pedig nekiláthatna valamiféle új Szovjetunió felépítésének, mert az egykori szovjet köztársaságok Ukrajna példáját látva már nem mernének ellenállni. Létezik ennek egy békésebb változata is: eszerint a katonai fenyegetés megszűnésével a Kreml végre befelé fordulhatna, felszámolhatná a korrupciót és a lopást, társadalompolitikával és gazdasági fejlődéssel foglalkozhatna, vagyis az oroszok egyszerre kapnák meg a biztonságot, a jólétet, a nemzetközi tekintélyt, az új területeket és a nagyobb befolyási övezetet.

Bary szerint azonban ezek az ígéretek már önmagukban is összeegyeztethetetlenek. Ha Oroszország valóban térdre kényszeríti Ukrajnát, majd ennek sikerén felbátorodva nekilát birodalmi befolyásának újjáépítéséhez, abból aligha következik, hogy Lengyelország vagy a balti államok megnyugszanak, a NATO visszavonul, Európa pedig ismét Moszkvára bízza saját energiaellátásának jelentős részét. Sokkal valószínűbb lenne az ellenkezője: nagyobb európai védelmi kiadások, erősebb NATO-jelenlét Oroszország közelében és még gyorsabb törekvés az orosz függőség megszüntetésére. Putyin hívei tehát egyszerre szeretnék, hogy Oroszországtól féljenek és megbízzanak benne, hogy Moszkva diktálhasson szomszédainak, miközben ugyanezek az országok befektetnek Oroszországban és kedvező feltételekkel vásárolják az orosz nyersanyagokat. Mindezek fölött pedig azt feltételezik, hogy az a politikai rendszer, amely létrehozta a háborút, éppen azért válik majd békésebbé és emberségesebbé, mert a háború sikeres volt. Bary szerint ez azért különösen valószínűtlen, mert a politikai rendszerek tanulnak a sikerből: egy vereség után Putyin környezetében legalább felmerülhetne, hogy valamit rosszul csináltak, egy győzelem viszont minden, a háborút előkészítő intézménynek azt bizonyítaná, hogy helyesen cselekedett.

Az egyik legfontosabb orosz illúziónak azt tartja, hogy Európa a háború lezárása után egyszerűen visszatérne a 2022 előtti gazdasági kapcsolatokhoz. Bary elismeri, hogy ebben van valamennyi igazság: államok rendszeresen kereskednek olyan rezsimekkel, amelyeket politikailag nem kedvelnek, Oroszország pedig továbbra is el tud majd adni olajat, fémeket, műtrágyát, gabonát és más nyersanyagokat, ahogyan egy politikai rendezés részeként bizonyos szankciókat is enyhíthetnek. Ez azonban egészen más, mint visszaépíteni azt a gazdasági kapcsolatot, amely 2022 februárja előtt létezett. Bary adatai szerint az EU és Oroszország árukereskedelme 2021-ben még mintegy 258 milliárd eurót ért, 2025-re viszont 58 milliárdra zuhant, Oroszország pedig az Európai Unió egyik legfontosabb kereskedelmi partneréből a tizenkilencedik helyre csúszott vissza, az EU külső árukereskedelmének mindössze 1,1 százalékával.

Még látványosabb a változás az energiában. A teljes körű invázió előtt Oroszország az uniós gázimport körülbelül 45 százalékát adta, Európa pedig évtizedeken át csővezetékeket, szerződéseket, tárolókat és teljes iparágakat épített az olcsó orosz energiára. A háború után azonban éppen ennek a függőségnek a stratégiai veszélye vált nyilvánvalóvá, ezért Európa Norvégia, az Egyesült Államok és más beszállítók felé fordult. Bary szerint 2025-re az orosz gáz részesedése körülbelül 19 százalékra esett vissza az EU importjában, Brüsszel pedig olyan ütemtervet fogadott el, amely 2027 végére a megmaradt orosz olaj- és gázimport megszüntetését célozza. Az átállás rengeteg pénzbe került, de éppen ez teszi kevéssé valószínűvé a visszafordulást: ha Európa egyszer már kifizette az alternatív infrastruktúra és beszállítói hálózat kiépítésének árát, egy orosz katonai győzelem után még kevesebb oka lenne ismét ugyanabba a függőségbe visszasétálni. A befektetők ráadásul megtanulták, hogy az Oroszországban tartott vagyon háború és szankciók esetén befagyhat, állami ellenőrzés alá kerülhet vagy egyszerűen elérhetetlenné válhat, ezt a tapasztalatot pedig egy békeszerződés nem törölné ki az emlékezetükből.

A második nagy mítosz Bary szerint a „békeosztalék”, vagyis az az elképzelés, hogy a háború végével az addig fegyverekre költött pénzt egyszerűen át lehet irányítani az orosz társadalom jólétére. Oroszország több mint négy év alatt olyan mélyen alakította át gazdaságát a háború igényei szerint, hogy a hadiipart már nem lehet egy kapcsolóval kikapcsolni. A videó szerint 2025-ben a katonai kiadások megközelítették a 16 billió rubelt, ami a GDP körülbelül 7,5 százalékának felelt meg, ez a pénz pedig nem pusztán rakétákra és harckocsikra ment, hanem katonák, mérnökök, gyári munkások, fuvarozók, beszállítók, javítóüzemek és egész hadiiparra épült települések jövedelmét biztosította. A magas állami bérek munkaerőt szívtak el a civil gazdaságból, a mérnökök, gyárak és beszállítói hálózatok pedig alkalmazkodtak a katonai kereslethez.

Ezt a rendszert békében visszaalakítani rendkívül fájdalmas lenne. Egy hadiüzemben 150 ezer rubelt kereső munkás aligha fog örömmel visszatérni egy feleannyit fizető civil állásba, ahogyan egy éveken át drónokat tervező mérnököt sem lehet egyik napról a másikra egy nemzetközileg versenyképes civil technológiai ágazatba áthelyezni. A hadiipar legnagyobb problémája azonban az, hogy a megrendelője maga az állam: a kormány eldönti, mire van szüksége, biztosítja a pénzt és leadja a rendelést. A civil gazdaság ezzel szemben olyan vásárlókat követel, akik önként akarják megvenni a terméket, ehhez pedig versenyképes ár, finanszírozás, marketing, értékesítési hálózat, szerviz és folyamatos innováció kell. Attól, hogy egy gyár éveken át biztos állami megrendelésre gyártott fegyvereket, még nem válik automatikusan versenyképes civil vállalattá.

Ha pedig Moszkva a béke után radikálisan visszavágná a katonai megrendeléseket, annak hatása az egész gazdaságon végigfutna: gyárak veszítenék el rendeléseiket, műszakokat szüntetnének meg, csökkennének a bérek és elbocsátások kezdődnének, majd a beszállítók is elveszítenék bevételeiket, a munkások kevesebbet költenének, ami az éttermektől az autókereskedőkön át az építőiparig újabb vállalkozásokat rántana magával. A másik lehetőség az lenne, hogy az állam tovább finanszírozza a hadiipart pusztán a munkahelyek fenntartásáért, ebben az esetben viszont éppen az ígért békeosztalék nem létezne. A fegyverexport sem oldaná meg egyszerűen a problémát, mert Oroszország világpiaci pozíciója ezen a területen már jelentősen gyengült, a vásárlóknak pedig nemcsak harckocsi vagy rakéta kell, hanem hosszú távú finanszírozás, alkatrész, karbantartás, modernizáció, kiképzés és megbízható támogatás is. A külföldi vevők tehát nem léphetnek egyszerűen az orosz védelmi minisztérium helyére.

Ráadásul az átállást Bary szerint kifejezetten rossz gazdasági helyzetből kellene megkezdeni. 2026 elején erősen visszaesett az állóeszköz-beruházás, a jegybanki alapkamat 14 százalékon állt, a szövetségi költségvetés jelentős hiánnyal működött, miközben a civil gazdaság újjáépítéséhez éppen hatalmas mennyiségű új beruházásra lenne szükség. Oroszország régi gazdasági modellje arra épült, hogy szénhidrogéneket ad el a világnak, a háborús modellje pedig egyre inkább arra, hogy az orosz állam fegyvereket vásárol a saját gazdaságától. A katonai győzelem azonban önmagában nem teremtene egy harmadik modellt, amely képes lenne versenyképes vállalatokat, technológiát, befektetést és fizetőképes külföldi vásárlókat létrehozni, különösen úgy, hogy közben a világ az LNG, az alternatív beszállítók, a megújuló energia, az elektromos közlekedés és a nagyobb energiahatékonyság révén lassan éppen attól az energiamodelltől távolodik, amely évtizedeken keresztül finanszírozta az orosz államot.

A megszerzett ukrán területek sem jelentenének automatikus gazdasági nyereséget. A Donbásznak valóban van szene, ipara és termőföldje, a Krímnek stratégiai jelentősége, mezőgazdasága és turizmusa, a birodalmak régi logikája azonban – foglald el a földet, és megkapod az erőforrásait – a modern államok világában már csak a számla egyik oldalát mutatja. Ha Moszkva egy területről kijelenti, hogy immár Oroszország része, akkor nyugdíjat és fizetést kell fizetnie, iskolákat, kórházakat, utakat, közműveket és rendőrséget kell fenntartania, háborús pusztítás esetén pedig mindezt előbb részben újjá is kell építenie. Ha a helyi társadalom lojalitása kétséges, még a politikai hűséget is meg kell vásárolnia.

Bary erre Csecsenföldet és a Krímet hozza példaként. A két csecsen háború után Moszkva lényegében olyan alkut kötött Ramzan Kadirovval, amelyben a helyi vezető lojalitásért és a köztársaság ellenőrzéséért cserébe nagyfokú szabadságot és jelentős szövetségi támogatást kapott, így a politikai stabilitásnak állandó költsége lett. A 2014-ben annektált Krímbe szintén óriási összegeket kellett önteni utakra, energiára, közlekedésre és közszolgáltatásokra, a félsziget pedig több mint egy évtizeddel később is erősen függ a szövetségi támogatástól. A 2022 után megszállt ukrán területek ennél is nagyobb terhet jelenthetnek, mert az infrastruktúra jelentős része elpusztult vagy megsérült, a bányák, gyárak, kikötők és termőföldek pedig nem termelnek automatikusan nyereséget, ha előbb helyre kell állítani az utakat, az elektromos hálózatot, a lakásokat, a vízellátást és a teljes beszállítói rendszert.

Ehhez társul a megszállás politikai gazdasága. Moszkvának helyi tisztviselőkre, üzletemberekre, biztonsági vezetőkre és politikusokra van szüksége, akik hajlandók a nevében kormányozni, ezeknek az embereknek pedig pozíciókat, állami szerződéseket, védelmet és szövetségi pénzt kell biztosítani. Bary szerint ebből pontosan az a patronázsra és korrupcióra épülő rendszer jön létre, amelyet Oroszország saját területén is jól ismer, ráadásul a helyi vezetők idővel nehezen ellenőrizhetővé válhatnak, mert maga a Kreml függ tőlük. A kérdés tehát nem az, mennyi szén, termőföld vagy ipari kapacitás került Oroszországhoz, hanem hogy évente mennyibe kerül mindezt újjáépíteni, támogatni, rendőri és katonai ellenőrzés alatt tartani, illetve a helyi elitek hűségét megvásárolni. Minden oda küldött rubel pedig hiányzik Oroszország saját elhanyagolt régióiból. Bary ezt egyetlen képpel foglalja össze: a birodalom térképe nagyobb lesz, de vele együtt nő a számla is.

A győzelem utánra ígért belső „megtisztulást” ugyanilyen illúziónak tartja. Putyin valóban beszélt arról, hogy a háborús veteránokból kell kinevelni Oroszország új vezető rétegét, és létrehozta a „Hősök ideje” programot is, amely veteránokat emelne állami pozíciókba. Bary szerint azonban az első körben mintegy 44 ezer jelentkezőből mindössze 83 embert választottak ki, vagyis néhány látványos kinevezés még egyáltalán nem jelenti a jelenlegi bürokratikus elit lecserélését. Az állami tisztségek költségvetésekhez, szerződésekhez, tulajdonhoz és politikai befolyáshoz biztosítanak hozzáférést, az ezeket jelenleg ellenőrző csoportoknak pedig semmi okuk nincs arra, hogy önként átadják mindezt a frontról hazatérő katonáknak.

A biztonsági szolgálatoktól sem várható valódi korrupcióellenes megtisztulás, mert nem kívül állnak az orosz patronázsrendszeren, hanem annak részei. Egy pártatlan korrupcióellenes hadjáratnak szükségszerűen el kellene érnie magas rangú állami vezetőket, biztonsági főnököket, állami vállalatokat és az ezek körül kialakult gazdasági hálózatokat, vagyis éppen azokat a csoportokat fenyegetné, amelyekre Putyin hatalma épül. Bary szerint ezért a háború után nem az lesz az igazán érdekes kérdés, kit tisztít meg a rendszer, hanem az, hogyan igazolja majd saját további létét az évek alatt hatalmasra növesztett biztonsági apparátus. Azok az intézmények, amelyek éveken keresztül kémeket, szélsőségeseket, terroristákat, árulókat és „külföldi ügynököket” kerestek, aligha mondanak le önként a hatáskörükről, személyzetükről és költségvetésükről. Ha a külső ellenség jelentősége csökken, mindig lehet új ellenséget találni odahaza.

Ennek pedig nem feltétlenül a legerősebb orosz klánok lennének az első áldozatai, hanem azok, akik képtelenek visszaütni. Hétköznapi emberekből lehet „szélsőségeseket” vagy „terroristákat” csinálni, baleseteket, hanyagságot vagy rossz döntéseket szabotázzsá és hazaárulássá átminősíteni, időnként pedig szükség van egy-egy híres célpontra is. Bary megfogalmazásában egy ismeretlen ember letartóztatása egy családot félemlít meg, egy politikus, újságíró, üzletember vagy ismert közszereplő letartóztatása viszont millióknak üzen. Egy győztes Putyin-rendszer tehát az elemzés szerint nem liberálisabbá válna, hanem még biztosabb lehetne abban, hogy az elnyomás, a militarizáció és az ellenségkeresés működik.

Innen jut el Bary elemzésének talán legsúlyosabb állításához: egy orosz győzelem nem lezárná a háborúk korszakát, hanem növelné a következő háború veszélyét. A Kreml 2014-ben a Krím elfoglalását rendkívüli sikerként élte meg, hiszen gyorsan megszerzett egy stratégiailag értékes területet, Putyin népszerűsége megugrott, a nyugati szankciók ugyan fájtak, de nem omlasztották össze az orosz gazdaságot, Európa pedig továbbra is vásárolta az orosz energiát. Moszkva ebből nem azt a következtetést vonta le, hogy ideje megállni, hanem nyolc évvel később elindította a teljes körű inváziót. Ha a 2022-ben vállalt, sokkal nagyobb kockázat végül szintén olyan eredménnyel zárulna, amelyet Putyin győzelemként tud eladni, a rendszer számára kézenfekvő tanulság lehetne, hogy a kockázat ismét megtérült.

Bary ehhez hozzáteszi, hogy Oroszország már most szabotázzsal, kibertámadásokkal, politikai beavatkozással és infrastruktúra elleni műveletekkel teszteli európai szomszédait, ezek az akciók pedig 2022 után felerősödtek. Egy győzelem után Moszkvának ráadásul ott maradna a hatalmas katonai apparátusa, amelynek presztízse, költségvetése, karrierlehetőségei, gyárai és politikai súlya éppen a háborúnak köszönhetően nőtt meg. A tartós béke mindezt kevésbé tenné szükségessé, egy új fenyegetés viszont ismét nélkülözhetetlenné tenné. A háborús rendszernek tehát saját intézményi érdeke is fűződhet ahhoz, hogy a következő konfliktusra készüljön.

Ha azonban a gazdasági fellendülés, Európa visszatérése, a korrupció felszámolása és a tartós béke sem reális jutalom, akkor mi marad a győzelemből? Bary szerint a Facebook-bejegyzésére érkezett hozzászólások erre meglepően világos választ adtak. A támogatók újra és újra arról beszéltek, mit fognak tenni más országok: az európai vezetők sorba állnak Putyin előtt, az egykori szovjet köztársaságok félni fognak, az amerikaiak kénytelenek lesznek tárgyalni Moszkvával. Feltűnően kevesen beszéltek arról, hogy a saját városukban új kórház épülne, magasabb lenne a fizetésük vagy jobbá válna a mindennapi életük. Az igazi jutalom ebben a világképben nem az anyagi jólét, hanem a státusz.

Ha valaki saját életében kevés befolyással rendelkezik, Bary szerint pszichológiailag még mindig jelenthet valamit, hogy egy félelmetes nagyhatalomhoz tartozik. Lehet, hogy nincs érdemi befolyása saját kormánya döntéseire, sőt még azokra a politikai döntésekre sem, amelyek közvetlenül meghatározzák a saját életét, de elmondhatja magának, hogy a lengyelek félnek „tőlünk”, az amerikaiaknak „velünk” kell tárgyalniuk, és ezen a szimbolikus síkon ő maga is mintha Putyin mellett ülne a tárgyalóasztalnál. Ez az a pszichológiai jutalom, amelyet a rendszer valóban képes kiosztani: a polgár megkapja a büszkeséget és a nagyhatalmi identitást, miközben a pénz és a tényleges hatalom az elitnél marad.

Bary szerint ezért olyan fontos az orosz politikai nyelvben a „tisztelet” fogalma is, amely ebben az összefüggésben nem egyszerűen kölcsönös megbecsülést jelent, hanem a hierarchia elismerését. Oroszországot akkor „tisztelik”, ha a gyengébb szomszédok elfogadják, hogy Moszkvának joga van meghatározni, mit tehetnek és mit nem. Ez oldja fel azt a látszólagos ellentmondást is, hogy Putyin támogatói akár egy gazdaságilag szegényebb Oroszországot is győztesnek tekinthetnek. Ha az ország szegényebb lesz, de képes egy másik államot térdre kényszeríteni, az ebben a politikai és pszichológiai értékrendben továbbra is nagyságnak érezhető.

Elvira Bary elemzésének végső állítása ezért jóval sötétebb annál, hogy egy orosz győzelem egyszerűen rossz lenne Ukrajnának. Szerinte maga Oroszország sem azt kapná tőle, amit a győzelem hívei várnak: nem térne vissza automatikusan a régi európai kereskedelem, nem születne egyik napról a másikra prosperáló civil gazdaság, az elfoglalt területek inkább költségvetési és biztonsági terhet jelentenének, a háború alatt megerősödött elnyomó intézmények új ellenségeket keresnének, a siker pedig azt tanítaná a rendszernek, hogy az agresszió kifizetődik. Egyetlen ígéretet tudna Putyin valóban teljesíteni: azt az érzést, hogy Oroszországtól ismét félnek. Csakhogy ebben az üzletben az egyszerű orosz polgárnak jutna a nagyhatalmi büszkeség, miközben a rendszer elitje továbbra is megtartaná a pénzt és a hatalmat.