A Graham-szankciók ígérete és csapdája - továbbra is Trump kezében a döntés

Van egy törvény, amelyről hónapok óta azt írják, hogy „térdre kényszerítheti" az orosz hadsereget, pénteken pedig végre átment az amerikai Szenátuson, elsöprő többséggel. A kérdés csak az, hogy egy ilyen, papíron valóban ütős jogszabály a gyakorlatban mennyit ér, ha a végrehajtása annak a Trumpnak a kezében marad, aki hónapokig épp maga blokkolta. Nézzük meg alaposan, mit tartalmaz a csomag, és miért nem árt óvatosan bánni a lelkesedéssel.

Az amerikai szenátorok pénteken, augusztus 7-én, 86:11 arányú, tehát rendkívül széles többséggel fogadták el az új szankciós csomagot Oroszország ellen, amely mindenekelőtt a szénhidrogénipart veszi célba. A törvényt Lindsey Graham republikánus szenátorról nevezték el, aki évekig a Moszkva elleni keményebb fellépés egyik fő szószólója volt, és aki július 11-én váratlanul elhunyt. A jogszabály tehát egyben tisztelgés is a néhai szenátor előtt — a húga, Darline Graham, aki a helyére lépett a Szenátusban, épp a bátyja fogadalmának a beteljesítésén dolgozott az elmúlt hetekben.

Mit tartalmaz konkrétan a csomag?

Egyrészt a törvény az orosz szénhidrogénszektort veszi célba azzal, hogy akár 500 százalékos vámot vet ki a közvetlenül Oroszországból érkező importra — beleértve a gázt és a kőolajat is. Ez a szám önmagában is drasztikus: egy 500 százalékos vám gyakorlatilag megfizethetetlenné, tehát értékesíthetetlenné teszi az érintett orosz árut az amerikai piacon.

Másrészt — és ez a valódi ütőkártya — a törvény felhatalmazza az elnököt arra, hogy akár 100 százalékos vámot vessen ki azoknak az országoknak az áruira, amelyek továbbra is nagy mennyiségben vásárolnak orosz kőolajat és földgázt. Itt a fő célpontok egyértelműek: Kína és India, vagyis az a két nagyhatalom, amely az invázió óta felvásárolja az olcsó orosz energiát, és ezzel gyakorlatilag életben tartja a Kreml háborús költségvetését, de Budapestnek is fájhat a feje. A logika a másodlagos szankciók logikája: nem közvetlenül Oroszországot bünteti, hanem azokat, akik a pénzt a kasszájába pumpálják. Ahogy Darline Graham fogalmazott, a törvény „egyszerű, de kritikus választás elé állítja azokat a fő országokat, amelyek a felszínen tartják az orosz gazdaságot, választaniuk kell az Amerikával való üzletelés vagy az olcsó orosz energia vásárlása között".

Harmadrészt a csomag közvetlenül is lecsap az orosz hatalmi elitre: új szankciók sújtják majd magát Vlagyimir Putyin elnököt és más magas rangú vezetőket, valamint az oligarchákat, a kulcsfontosságú pénzügyi intézményeket és a védelmi ipart is.

És végül — ami újdonság — a törvény először veszi célba Oroszország úgynevezett „árnyékflottáját" is. Ezek azok a hajók, amelyeket Moszkva a 2022-es invázió óta a nyugati embargók megkerülésére használ: jellemzően átláthatatlan tulajdonú, gyakran kikapcsolt jeladóval közlekedő tankerek, amelyek titokban szállítják az orosz olajat a világpiacra. Ennek a flottának a célba vétele azért fontos, mert épp ez a hálózat teszi lehetővé, hogy az orosz olaj a szankciók ellenére is eljusson a vevőkhöz.

A törvény támogatói nem fukarkodtak a nagy szavakkal. Jim Risch republikánus szenátor, a külügyi bizottság elnöke szerint

„ez az új törvény közelebb visz minket a konfliktus végéhez",

és

„meghatározó hatása lesz, amely túlmutat azon, amit a csatatéren el lehet érni: elvágja a pénzáramot, amely Putyin hadigépezetét táplálja".

Jeanne Shaheen demokrata szenátor, ugyancsak a külügyi bizottság tagja pedig így fogalmazott:

„Vlagyimir Putyin csak az erőt érti, és csak a nyomásra reagál. Ez a törvény a legjobb lehetőségünk arra, hogy térdre kényszerítsük az orosz hadigépezetet, és a tárgyalóasztalhoz ültessük Putyint."

A törvény ereje papíron valóban nem csekély: Graham maga korábban „a legdrákóibb törvénynek" nevezte, amelyet életében látott a Szenátusban, a társszerzője, Richard Blumenthal pedig „csontzúzónak", amely „kereskedelmi szigetre" száműzné az orosz gazdaságot. Brüsszelben is úgy vélik, hogy az 500 százalékos vám és egy alacsonyabb olajársapka kombinációja pusztító hatással lehetne Moszkvára, mert a globális vásárlók fejvesztve menekülnének az orosz energiától.

És most jön a „de", van belőle néhány

Csakhogy itt kell megállni, és a lelkesedést józan mértékre húzni, mert a törvény útja korántsem ért véget, és a foga sem feltétlenül olyan éles, mint amilyennek a retorika mutatja.

Az első és legfontosabb fenntartás: a törvénynek még át kell mennie a Képviselőházon, ahol a szavazás a parlamenti szünet miatt szeptember eleje előtt nem is várható. A Házban pedig a sorsa jóval bizonytalanabb, mint a Szenátusban volt: egyfelől a jobboldali, háborúellenes republikánusok ellenzik az amerikai szerepvállalást, másfelől több demokrata és republikánus is aggódik a vámrendelkezések miatt, amelyek a saját fogyasztóikra is visszaüthetnek. Nem véletlen, hogy a vita során olyan hangok is megszólaltak, mint Raphael Warnock demokrata szenátoré, aki szerint

„Ukrajna támogatása nem jelentheti azt, hogy ennek a féktelen elnöknek új jogköröket adunk, hogy vámokkal drágítson meg mindent".

A második, még lényegesebb fenntartás pedig magának a végrehajtásnak a természetéből fakad. A törvény ugyanis nem kötelezi az elnököt a szankciók alkalmazására — csupán felhatalmazza rá. Vagyis a döntés, hogy a vámok ténylegesen életbe lépnek-e, végső soron Donald Trump kezében marad. Ráadásul a kompromisszum részeként a jogszabály mentességi (waiver) jogkört is ad az elnöknek, és lehetővé teszi a kivételt azoknak az országoknak, amelyek az orosz gázexport kevesebb mint 15 százalékát vásárolják, és lépéseket tesznek ennek a csökkentésére. A tér tehát tág a puhításra.

Azt is érdemes felidézni, hogy épp ez a Trump volt az, aki ezeket a szénhidrogén-szankciókat hónapokig blokkolta. A törvény csak azután indulhatott el, hogy Graham — nem sokkal a halála előtt — kompromisszumot kötött Scott Bessent pénzügyminiszterrel, és megszerezte a Fehér Ház beleegyezését. Trump ugyanakkor a nyílt, egyértelmű támogatástól még ekkor is tartózkodott: mindössze annyit mondott, hogy „jó esély van rá, hogy megvalósul", és hogy „komolyan gondolkodnak rajta". Ez pedig épp az a fajta bizonytalanság, amely leginkább Moszkvának kedvez. A kompromisszum jegyében egyébként az eredeti tervezethez képest a fő energiavásárlókra kivetett vámot 500 százalékról 100 százalékra mérsékelték, vagyis a törvény már a megszületésekor enyhült 400 fokkal.

Ez a történet tökéletes tükre annak az ellentmondásnak, amely az amerikai Oroszország-politikát jellemzi. Egyfelől ott a Kongresszus, amelyben — pártállástól függetlenül — széles többség akarja megszorítani Moszkvát, és amely ehhez valódi, ütős eszközt is megszavazott. Másfelől ott a végrehajtó hatalom, amely az elmúlt években épphogy a lazítás, a moszkvai gesztusok, a kivárás irányába mozdult. A Graham-törvény ennek a két erőnek a metszéspontjában áll: a Kongresszus felhatalmazást ad, de a ravaszt Trumpnak kell meghúznia. Épp ezért a mostani szenátusi szavazás inkább szimbolikus mérföldkő, mint befejezett tény. A csomag tartalma valóban erős — a szénhidrogénexport megcélzása, az árnyékflotta elleni fellépés, a másodlagos vámok Kínára és Indiára mind érdemi nyomást jelentenének, de egy törvény annyit ér, amennyit végrehajtanak belőle, és amíg a végrehajtás annak az elnöknek a jóindulatán múlik, aki eddig maga fékezte, addig a „csontzúzó" szankciók egyelőre inkább ígéretek, semmint valóság. A kérdés, amelyet a következő hetekben érdemes figyelni, nem az, hogy a Szenátus mit szavazott meg — hanem az, hogy a Ház megerősíti-e szeptemberben, és ha igen, akkor Trump meghúzza-e a ravaszt.

Ugar

Kapcsolódó: