A Jerusalem Post a Muszlim Testvériség európai hálózatának anatómiájáról

A Jerusalem Post közölt egy elemzést, amely nem finomkodik: azt állítja, hogy a Muszlim Testvériség „csendes menetben" hódítja meg Európát, hogy belülről bontsa le a nyugati demokrácia alapjait — egyetlen puskalövés nélkül. A cikk (Thomas D. Zweifel tollából) erős, helyenként riasztó, és tele van súlyos állításokkal. Némelyik dokumentálható tény, némelyik vitatott narratíva, és van, amelyik a kettő határán egyensúlyoz. Épp ezért érdemes végigmenni rajta hűvös fejjel: mert a téma valós, a veszély egy része is valós, de a keret, amelybe a JP helyezi, óvatosságot kíván.

A cikk tézise egyszerű és nagyszabású: miközben Izrael a Hamásszal vív látható, fizikai háborút, a Hamász ideológiai szülőszervezete, a Muszlim Testvériség egy láthatatlan háborút folytat Európa intézményrendszerén belül — „csendes menetet az intézményeken keresztül". A fő fegyvere a szerző szerint nem a bomba, hanem a „tamkín": az „intézményi beszivárgás" doktrínája. Vagyis nem robbantani akar, hanem beépülni — egyesületeken, alapítványokon, lobbicsoportokon, tanácsadói pozíciókon keresztül, a nyugati jogrend szabályait betartva, hogy aztán belülről üresítse ki azt.

A cikk két dokumentumra épít. Az egyik „A Terv" (The Project) nevű, 1982-re datált irat, amelyet a JP szerint 2001-ben találtak meg egy svájci házkutatáson, Juszuf Nada, a luganói Al-Taqwa Bank igazgatójának otthonában — állítólag egy százéves terv a nyugati civilizáció fokozatos átformálására. A másik egy 1991-es „Magyarázó Memorandum", amely a küldetést „nagy dzsihádként" írja le a nyugati civilizáció elpusztítására. A cikk szerint a Testvériség „a hálózatok hálózata", amely a radikális baloldal szókészletét („sokszínűség, méltányosság, befogadás") kölcsönzi, hogy elkerülje az ellenőrzést, és minden érdemi kritikát „iszlamofóbiának" bélyegezve fojt el.

Nos, a Muszlim Testvériség európai hálózatának egy része tényleg jól dokumentált. A katari finanszírozás nem összeesküvés-elmélet: a „Qatar Papers" néven ismert újságírói oknyomozás valóban feltárta, hogy Doha milliókat fektetett európai iszlamista projektekbe, mecsetekbe, kulturális központokba, alapítványokba — Svájctól Franciaországig. Ez tény, nem sejtés. Ugyanígy valós Juszuf al-Qaradawi alakja, a Testvériség egyik legbefolyásosabb ideológusa, aki az Al Jazeera több tízmilliós nézettségű műsorában hirdette a nézeteit, és ezek a nézetek dokumentáltan szörnyűek: al-Qaradawi nyíltan kiállt a homoszexuálisok halálbüntetése mellett, Hitlert pedig egy hírhedt kijelentésében „isteni büntetésként" emlegette a zsidókra. Ez nem rágalom, hanem visszanézhető, elhangzott beszéd. Egy ilyen ember évtizedekig formálta európai muszlim közösségek gondolkodását — ezt tagadni ostobaság volna. És valós a svájci logisztikai szerep is: Said Ramadan (al-Banna veje) 1961-es megérkezése óta Svájc tényleg a Testvériség egyik európai csomópontja, a biztonsági szakértők a második legfontosabbnak tartják az Egyesült Királyság után. A dinasztikus klánok, a lobbihálózatok, a Katar-párti szervezetek tucatjai — ezek nagyrészt feltérképezett struktúrák.

Vagyis a fenyegetés egy magja valós: létezik egy külföldről, jórészt katari pénzből finanszírozott politikai iszlamista hálózat Európában, amely lobbizik, befolyásol, és amelynek egyes ideológusai nyíltan gyűlöletkeltő, a nyugati alapértékekkel összeegyeztethetetlen nézeteket vallanak, Amerikában pedig a legnevesebb egyetemek szponzorai lettek olyan államok, mint pl. Szaúd-Arábia. Ezt komolyan kell venni — és aki „iszlamofóbiának" bélyegez minden erre irányuló kérdést, az épp azt a vitát fojtja el, amelyet le kellene folytatni.

A „száz éves terv" és a két alapdokumentum („A Terv", a „Magyarázó Memorandum") körül komoly szakmai vita zajlik. A „Magyarázó Memorandum" valóban létező irat — egy amerikai perben, a 2008-as Holy Land Foundation-ügyben került elő —, de a jelentőségéről és a reprezentativitásáról a szakértők megosztottak: sokan egyetlen ember ábrándozásának tartják, nem egy működő, központilag levezényelt stratégiának. „A Terv" hitelessége még bizonytalanabb. Vagyis abból, hogy létezik egy irat, amely nagyratörő célokat fogalmaz meg, még nem következik, hogy van egy fegyelmezett, évszázados időtávban gondolkodó, egységesen irányított összeesküvés.A túlzás viszont nem jelenti azt, hogy a mögöttes megfigyelés teljesen alaptalan, mert azt tapasztalatból tudjuk, hogy a fanatikus szervezetek és ideologikus államok tényleg hosszú távban gondolkodnak: nem negyedévekben, hanem évtizedekben, néha generációkban. A „száz év" mint konkrét szám valószínűleg költői túlzás; a türelmes, generációkon átívelő ideológiai építkezés mint jelenség viszont nem az. A helyes olvasat tehát nem az, hogy „minden szó igaz", és nem is az, hogy „az egész kamu", hanem hogy egy valós hajlamot (a hosszú távú, türelmes befolyásépítést) a cikk egy vitatott, drámai keretbe (a bizonyított évszázados mesterterv) helyez át, amely erősebbnek, egységesebbnek és tudatosabbnak mutatja a jelenséget, mint amennyire az bizonyítható, és ez talán még kontraproduktív is lehet.

Van egy kép, ami azonban ránk, európaiakra tartozik, mert komoly felességünk van ennek kialakulásában a bosnyákok. Muzulmánként élnek évszázadok óta Európa szívében, és végtelenül békés, a nyugati életformával tökéletesen összeegyeztethető közösség. A bosnyák iszlám az európai, szekuláris, toleráns hagyomány része, ha a vallás önmagában volna a probléma, ők kéne legyenek a nyilvánvaló gócpont. Viszont épp Boszniában látszik, hogy mi a valódi veszély: a szaúdi pénz és a szélsőséges, vahhábita fundamentalizmus pontosan azért tudta betenni oda a lábát, mert Európa kivonult, és csak formálisan van jelen. A vákuumot, amit a nyugati közöny hagyott, a fundamentalista pénz töltötte ki. Nem a bosnyák iszlám hívta be a szélsőséget — amikor a szerbek elkezdték a szokásos népirtásukat, akkor al-Quaida-hoz köthető harcosok ezrei jelentkeztek bosnyák testvéreik védelmében, őket viszont az akkori bosnyák elnök, Alija Izetbegovic elküldte az országból, annyira nem kívánta látni a szélsőséges fundamentalistákat. A saját hadsereg nélkül létező bosnyákokat aztán a szerbek minden különösebb zavaró külső ok nélkül lemészárolták, a hollandus békefenntartók csendes szemlélődése mellett. A háború után Bosznia legalább egy annyit megérdemelt volna, hogy a Nyugat rendesen a hóna alá nyúljon, de ez nem történt meg, így mára a kis állam pénzügyi szektorán a szaúdi és a török bankok osztoznak és vahabita lelkületű befektetők egész sora jelent meg. Bosznia ezzel együtt ma még békés terület, de annyit szerettem volna jelezni, hogy itt nem elég úgy fogalmazni, hogy a politikai iszlám betette a lábát Boszniába, pontosabb lenne így: a nyugati közöny engedte be, mi több, hívta meg azt.

A Jerusalem Post cikkének a gyakorlati ajánlásai — a pénzügyi átláthatóság kikényszerítése, az álcivil szervezetek következetes kiszűrése, a kulcspozíciók (hadsereg, rendőrség) gondos ellenőrzése — nagyrészt épp azok az eszközök, amelyekkel egy demokrácia legitim módon, a jogállam keretein belül védekezhet. Ezek nem a muszlimok elleni intézkedések, hanem egészséges és demokratikus önvédelmi eszközök — ugyanaz a logika, amellyel az orosz vagy kínai befolyásművelet ellen is fellépünk. Egy demokráciának joga és kötelessége tudni, ki finanszírozza a területén működő szervezeteket, és milyen célból.

A cikk kerete túlzó, a „száz éves mesterterv" dramaturgiája vitatható, és a nyelvezete helyenként veszélyesen közel jár ahhoz, hogy az egész iszlámot bélyegezze meg. De a mag, amit körülölel, valós: van egy finanszírozott, politikai iszlamista hálózat Európában, amely a nyitott társadalom eszközeit — a szólásszabadságot, a civil szerveződést, a kisebbségvédelmet — használja fel olyan célokra, amelyek épp e társadalom alapértékeivel ellentétesek. A helyes válasz erre nem a pánik és nem a gyűlölet, hanem az éber, magabiztos önvédelem: átláthatóság, a pénz nyomon követése, és mindenekelőtt annak felismerése, hogy a nyitott társadalmat nem a más hite fenyegeti, hanem a saját közönye és önfeladása. Bosznia megmutatta, mi történik, ha Európa kivonul. A kérdés az, tanulunk-e belőle — vagy hagyjuk, hogy a vákuumot máshol is a pénz és a fanatizmus töltse ki, miközben mi azon vitázunk, szabad-e egyáltalán feltenni a kérdést.

Ugar