Oroszország győzött, és ideje lenne ezt végre felfognunk

Igen, ez van: Oroszország és Putyin győzött. Nem a fronton, ahol négy és fél év alatt sem tudta megtörni Ukrajnát, és ahol a Kremlnek nagyjából egymillió-ötszázezer halott és sebesült katonájába került, hogy néhány romváros felett kitűzhesse a zászlaját. A tankok háborúját Moszkva nem nyerte meg. Azt a háborút viszont, amelyet nem Ukrajna, hanem Európa és a Nyugat ellen vív, és amely sokkal régebben kezdődött, mint hogy az első orosz harckocsi átlépte volna az ukrán határt, megnyerte. Ennek a háborúnak soha nem az volt a célja, hogy elfoglalja Berlint vagy Párizst, hanem az, hogy Berlin és Párizs ne akarja megvédeni magát, ne akarja megvédeni Ukrajnát, és végül maga kérje a békét, bármilyen áron.

Ezt a célt Putyin nagyrészt elérte. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az orosz hadsereg csak azért nem áll Varsó, Vilnius vagy Berlin alatt, mert az ukránok kitartanak. Ha nem lenne Zelenszkij, ha nem lenne ukrán hadsereg, és főként, ha nem lenne ennyire bátor és önfeláldozó az ukrán nép, Putyin akár Párizsig is elmehetne, és a csapatait csak a helyi putyinisták üdvözlőbeszédei lassítanák. A kognitív háborúban, amelyet Európa ellen vívott, a Kreml győzött. Az egyetlen kérdés az, hogy vissza tudjuk-e még fordítani a vereségünket, ebben komoly kételyeim vannak, mert semmi jel nem utal arra, hogy az európai döntéshozók és a véleményformálók közül bárki felfogta volna, hogy miben vagyunk benne.

Már a fogalmakban is elvesztünk. A hibrid háború úgy épült be a közbeszédbe, mintha olyan hadviselés volna, amelyben nem lőnek és nem bombáznak, és ezért – gondolja a nyugati citoyen – nem kell félni tőle. Ha pedig nem kell félni tőle, akkor ellenintézkedéseket sem kell hozni, pénzt sem kell költeni rájuk, mert felesleges. Csakhogy a hibrid háborúban is lőnek és robbantanak: idén nyáron Európában közel száz orosz szabotázsakciót dokumentált csak az Ugar egyetlen nekifutásból, a kábelrongálástól és gyújtogatástól a katonai bázisok és atomerőművek feletti drónrepülésekig, a lőszergyárakban történt robbanásoktól a feltört állami adatbázisokig, és csak a szerencsén, az emberi lélekjelenléten és vakmerőségen múlt az, hogy nem robbantottak fel egy polgári repülőt.

Öt európai titkosszolgálat arról írt, hogy az orosz katonai hírszerzés már hadiipari vezérigazgatók meggyilkolását tervezi, a német szolgálatok pedig egy drónfejlesztő cégvezető elleni merényletet már meg is hiúsítottak.

Ma mégis ott tartunk, hogy az európai átlagpolgár nagyobb eséllyel tud felsorolni három összeesküvés-elméletet a brüsszeli bürokratákról, mint egyetlen orosz szabotázsakciót a saját országában.  Ez nem tájékozatlanság, hanem a kognitív háború lényege: a tömegek gondolkodási képességének módszeres lerombolása, amíg már nem az a kérdés, mi igaz, hanem az, mi kényelmes.

A kognitív háború sikere tehát nem abban mérhető, hány európai hiszi el Moszkva egy-egy konkrét hazugságát.  A siker abban mérhető, hányan mondják inkább ezt: ki tudja, mi az igazság, talán mindkét fél hazudik, a háború különben is drága, a szankciók nekünk fájnak jobban, Ukrajna korrupt, a béke kedvéért engedni kellene. Ezek mind azt erősítik, építik az európai közvéleményben, amire a Kreml csak koccintani tud, hiszen nem az a céljuk, hogy Európa népei szeressék őket. Nekik elég, ha elfáradunk, ha megvonjuk vállunkat, ha a rakétatámadásról szóló hírt átlapozzuk, mert unjuk. Az orosz propaganda legnagyobb eredménye nem a meggyőzés, hanem a közöny, a közöny ellen pedig nincsenek légvédelmi rakéták.

Hogy ez nem túlzás,
azt elég egyetlen hónap eseményeivel bizonyítani

Romániában 2024-ben az alkotmánybíróságnak meg kellett semmisítenie egy elnökválasztást, mert egy addig ismeretlen, nyíltan oroszbarát jelölt néhány hét alatt, egy gyanúsan összehangolt TikTok-kampány hátán megnyerte az első fordulót. Németországban az AfD szeptemberben Mecklenburg–Elő-Pomerániában, majd Szász-Anhaltban is a legerősebb párt lett azzal az üzenettel, hogy az inflációért nem Putyin, hanem Berlin és Brüsszel a felelős. A ZDF legfrissebb felmérése szerint a párt országosan is 28 százalékon áll, szavazóinak 83 százaléka pedig csökkentené az Ukrajnának nyújtott katonai segítséget, miközben a vezetői már Putyin megbízottjával egyeztetnek az orosz gáz visszahozataláról. Franciaországban a Nemzeti Tömörülés a dízelárakon lovagolva készül a 2027-es elnökválasztás megnyerésére. Brüsszelben az Európai Unió három tagállam – Szlovákia, Luxemburg és Franciaország – nyomására szeptember 21-én levette a szankciós listáról Aliser Uszmanovot és Mihail Fridmant, a Putyin-rendszer két legnagyobb támogatóját. Washingtonban pedig az az elnök, akinek elvileg a szabad világot kellene vezetnie, orosz dízelt rendel, felfüggeszti a saját szankcióit, Ukrajnának új elnököt követel, és a hírszerzési adatok megvonásával fenyegeti Kijevet, ha az ukrán drónok továbbra is orosz finomítókat támadnak, miközben az agresszor rakétái lakóházakat és erőműveket döntenek romba.

Azt sem nehéz visszakövetni, hogyan jutottunk ide. Az európai nagypolitika elemzéseket rendel, jelentéseket fogad el, nagyköveteket kéret be, és rendre megállapítja, hogy Oroszország bizony veszélyes. Az orosz állampolgárok négy és fél év háború után még mindig évente közel félmillió schengeni vízumot kapnak, a Bizottság pedig majd jövő januárra ígér szigorítást. A putyinisták közben úgy szerepelhetnek, mintha a nyugati, fejlett és demokratikus – természetesen minden hibájával együtt értett – társadalmaink egyenrangú tagjai lennének, holott ők azok, akik a mi pusztulásunkra játszanak. Nem feltétlenül tudatosan, mert a kognitív képességek lerombolásához az erkölcsi értékek lerombolásán át vezetett az út, és ezt a munkát Moszkva elvégezte: egyenlőségjelet tesznek az agresszor és az áldozata közé, és így válunk mindannyian saját putyinista honfitársaink áldozatává. Ahol ezek a szereplők politikai erőre kaptak, ott rendre megnőtt az erőszak, elsősorban a melegek, a nők, a menekültek és a gyerekek, vagyis azok ellen, akik a legkevésbé tudnak védekezni, azonban sorra kerül mindenki, aki nem áll be a kórusba. A kognitív hanyatlást mi sem mutatja jobban, mint az a disszonancia, hogy mindezt a szólásszabadság címkéjével adják el, az európai elit pedig savanyú arccal figyeli az eseményeket, és nem tesz semmit. Európa-szerte ezrek vonulnak az utcára Putyin mellett, ha nem is így nevezik, és az a baloldal, amely a soha el nem számoltatott kommunistákból nőtt ki, a barnaingesek mai jobboldali utódaival összefogva örvend annak, hogy haldoklik a rendszer.

Hogy hogyan működik mindez a gyakorlatban, arra a magyar parlament is szolgált a minap egy tankönyvi példával: Bóka János, a Fidesz frakcióvezetője, az egykori kormány egykori Európa-ügyi minisztere azt állította, hogy a rendőrök már ott vannak az Országház épületében, hogy elvigyék Hankó Balázst. Nem volt igaz. Nem voltak rendőrök sem akkor, sem előtte, sem utána az Országházban, és a rendőrség maga közölte, hogy sem a Parlamentben, sem a képviselői irodaházban nem intézkedik. Bóka ezt mégis minden következmény nélkül megtehette, az utána loholó újságíróknak pedig később mogorván összezárt ajkakkal válaszolt, vagyis nem mondott semmit. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy megpróbálja kimagyarázni a hazugságot. Úgy viselkedett, mint aki az orosz kézikönyvből tanulta a mesterséget, és pontosan tudja, hogy a szavai már önálló életre keltek: magyarok százezrei soha nem fogják elhinni, hogy nem voltak rendőrök a parlamentben. Ráadásul miért is ne lehettek volna?

A kórus nemzetközi. Rómában a minap több tucat román állampolgár gyűlt össze, és azt skandálta: „Ursula, ne feledd, Románia nem a tiéd!”. Mindezt az olasz fővárosban tették, ahová román vendégmunkásként jutottak el – azok, akik az Európai Unió nélkül legfeljebb Aradig utazhattak volna el.

Hogy miért nem lehet ezt a jelenséget egyszerű butaságként elintézni, azt két egyiptomi történet mutatja meg a legjobban. Farag Foda egyiptomi írót, a szekularizmus egyik legfontosabb egyiptomi képviselőjét és a vallási fundamentalizmus nyílt bírálóját 1992-ben gyilkolták meg vallási szélsőségesek. A bírósági beszámolók szerint az egyik, a gyilkosságban érintett férfit megkérdezték, miért kellett meghalnia az írónak. A válasz az volt, hogy Foda hitetlen. Amikor azonban arra kérdeztek rá, melyik könyvéből jutott erre a következtetésre, kiderült, hogy egyetlen művét sem olvasta, mert olvasni sem tudott. Nagíb Mahfúz Nobel-díjas egyiptomi író ellen 1994-ben követtek el merényletet: a 82 éves írót egy vallási szélsőséges nyakon szúrta, mert egyik regényét istenkáromlónak tartották. A támadó azonban nem olvasta a kifogásolt művet, és az író munkásságát sem ismerte. Mások mondták meg neki, mit írt Mahfúz, hogyan kell értelmezni, és miért kell ellenségnek tekintenie a szerzőt.

Miben különbözik Bóka János, Orbán Viktor, Kirill pátriárka, a román AUR, az AfD vagy éppen Donald Trump módszere az iszlamista gyilkosok felbujtóitól?

A mechanizmust tekintve semmiben. Hiába mondaná erre a kedves olvasó, hogy ők még nem szúrtak nyakon senkit, a hangsúly a „még” szón van, és ez a különbség itt nem elég. Ahhoz, hogy valakit megöljünk, nem kell feltétlenül kést döfni a szívébe, és az orosz kognitív hadviselés elég kifinomult ahhoz, hogy a késen kívül más eszközei is legyenek. A halálokozást persze ők sem vetik meg: elég, ha Bucsára, Mariupolra vagy a mostani éjszakai drónhullámokra gondolunk, és arra, hogy mennyi nyugati politikus nevezte mindezt „konfliktusnak”, amelyben „mindkét fél hibás”.

De nézzük meg, hogyan lehetett Trump másodszor is elnök, hogy aztán hátbaszúrhassa Ukrajnát, zöld utat adva újabb ártatlanok lemészárlásához – tán nem pontosan úgy, ahogy Mahfúz merénylője gyilkossá vált? A szavazók elhitték, amit mond, és soha nem néztek utána, pedig a Mueller-jelentés, amely részletesen dokumentálta a 2016-os orosz beavatkozást, ma is elérhető az interneten. Trump második megválasztása előtt is ismert volt, tudni lehetett, mit tartalmaz, és senkit sem érdekelt, mert nem fért bele a Nagy Fehér Emberről alkotott képbe.

És a Brexit? A brit parlament hírszerzési bizottsága már 2020-ban megírta, hogy a londoni kormány tudatosan nem vizsgálta az orosz beavatkozást, mert senki sem akarta tudni a választ. Most Andy Burnham brit miniszterelnök kimondta: megkérdezte a szolgálatokat, volt-e beavatkozás, és a válasz egyértelmű igen volt. Csakhogy közben eltelt tíz év, és a Brexithez vezető kognitív rombolás már rég kifejtette a hatását. Ennél is fontosabb kérdés, hogy lesz-e mindennek következménye. Börtönbe kerülnek-e azok, akik orosz pénzből vezették félre a saját népüket? A választ sajnos tudjuk: nem fognak.

Mindez csak csepp a tengerben. Bóka, Trump, a brexitesek, a Rómában tüntető románok, a magyarországi putyinisták, az AfD hívei, Gerhard Schröder, aki kancellárságából egyenesen a Gazprom vezette Nord Stream és a Rosznyefty igazgatótanácsába vonult nyugdíjba, vagy Angela Merkel, aki a Nord Stream 2-vel ajándékozta meg Putyint a Krím annektálása után, soha, semmiért nem szembesülnek egyénileg a következményekkel. Majd akkor fognak, amikor beköszönt az életükbe a vágyott ruszkij mir, és rájönnek, hogy ugyanúgy nyomorognak benne, mint mi, a globalisták, a nyugatimádók, az ursulások, tuskisták, zapadnyikok és a többiek. Akkor viszont már késő lesz – nagyon késő, és visszafordíthatatlan.

Foda gyilkosa legalább azzal mentegethette magát, hogy nem tudott olvasni. A mai európai polgár tud, és ez teszi az egészet igazán ijesztővé. Soha nem volt ennyi információ ennyire könnyen elérhető, és soha nem volt ennyire kevés kíváncsiság arra, hogy valaki utánanézzen. Azt a szerepet, amelyet Kairóban a mecset melletti prédikátor töltött be, aki megmondta a merénylőnek, mit írt Mahfúz és miért kell meghalnia, ma egy algoritmus, egy Telegram-csatorna, egy TikTok-videó vagy egy frakcióvezető tölti be a parlament folyosóján.

A gondolkodást tehát kiszervezték, gondolkodni többé nem kell: olyan szolgáltatássá vált, mint egy bifidus essensises Danone-joghurt megvásárlása, sőt annál is egyszerűbbé. A gondolkodás hiánya pedig erkölcsi összeomláshoz vezetett, bár az is lehet, hogy a sorrend fordított, de ez most szinte lényegtelen. Elveszett ugyanis az, amivel a rosszat rossznak, a gonoszt gonosznak neveztük, és amivel különbséget tettünk áldozat és agresszor között. Pedig éppen erre volna igényünk, és éppen ezért válhatott a gondolkodás kiszervezése hatalmas piaccá: megspórolja nekünk a kényelmetlen lelkiismereti munkát, és megmondja helyettünk, mit kell utálni és mit kell követelni.

Ki kell mondanunk azt is, amit a liberális demokráciák a legkényelmetlenebbnek tartanak: a szólásszabadság a vitát védi, nem a megrendelésre gyártott hazugságot. Aki idegen hatalom pénzéből, idegen hatalom forgatókönyve szerint mérgezi a közbeszédet, az nem véleményt nyilvánít, hanem hadműveletben vesz részt, és a háborús hadműveleteknek a jogállamban is kell legyenek következményei. Csehország 2024-ben leleplezte, hogy a Moszkvából finanszírozott Voice of Europe portálon keresztül európai képviselőket fizettek, és ennek következményei lettek, ezek a ritka kivételek azonban csak azt mutatják, hogy lehet, ha akarjuk. A szabályként ismétlődő tétlenség pedig azt, hogy legtöbbször nem akarjuk. Ez sem pusztán stratégiai hiba, hanem a kognitív vereség tünete.

Vissza lehet-e fordítani?

Elvileg igen, de csak akkor, ha előbb kimondjuk, hogy háborúban állunk – nem azért, mert ezt szeretnénk, hanem mert Moszkva már régen így döntött helyettünk. Ehhez viszont fel kellene ismernünk, és be is kellene ismernünk, hogy alaposan át lettünk verve. Milliók kellene beismerjék: az elmúlt legalább öt évük teljes tévút volt, és ezzel a tévúttal sok-sok ártatlan ember halálához járultak hozzá – ha nem is tevőlegesen, erkölcsi értelemben mindenképp. Hogy ez mennyire nehéz, azt a történelem kíméletlenül megmutatta. Egyes államok a holokausztban való részvételükkel máig nem néztek szembe, a Reichstag felgyújtása előtti hetekben és hónapokban pedig az akkori demokratikus pártok képtelenek voltak felismerni és megállítani a Hitler jelentette veszélyt, mert túlságosan el voltak foglalva egymással. Hitler alig több mint tizenkét évig volt hatalmon, és ennyi idő alatt felégette a világot. Azóta több mint nyolc évtized telt el, és a leckét nemcsak nem tanultuk meg, hanem úgy teszünk, mintha a tankönyv sem létezne.

A kimondás után következhetnek a következmények. A szabotázsakciókra válaszcsapás kell, nem közlemény. Ukrajnának légvédelem kell, nem jókívánság. A propagandacsatornákat le kell kapcsolni, nem a „vélemények sokszínűségének” védelme alá helyezni. A befagyasztott orosz vagyont Ukrajna védelmére kell fordítani, nem a bankszámlákon hagyni, a szankciós listákról pedig nem oligarchákat kell levenni, hanem a kijátszásukat kell büntetni. Az iskolákban ugyanolyan komolyan kellene tanítani a dezinformáció felismerését, mint az írás-olvasást, mert Foda gyilkosa is azért ölhetett, mert más olvasott helyette. Mindez pénzbe kerül, kényelmetlen, és ezzel nem lehet választást nyerni. A másik út azonban még drágább lesz: ha Ukrajna egyszer elfárad, nem marad senki, aki a mi kognitív vereségünk és az orosz tankok közé álljon.

Si vis pacem, para bellum – hogy Európa és Putyin közül ki érti jobban a másikat, az már sajnos nem kérdés.

Karczag Anna