Levágták a fülét, majd azt mondták neki: „menj csak, úgyis belehalsz a vérmérgezésbe.”

A megszállók levágták a fülét, majd azt mondták neki: „Menj csak, úgyis belehalsz a vérmérgezésbe.” Artem nem tudott elmenekülni a megszállás alól, és túlélte a pincékben elszenvedett kínzásokat.

Korábban katona volt, a 25. légideszant-dandárban szolgált. Szerződése még 2021-ben lejárt. Amikor megkezdődött a megszállás, az orosz csapatok akár 500 haditechnikai eszközzel vonultak át a térségen. Az erőviszonyok egyenlőtlenek voltak, ezért a helyi civilekből álló önkéntes csoport úgy döntött, nem száll harcba. Artem otthon maradt, és már nem volt ideje elmenekülni. Nem sokkal később a várandós felesége, nagymamája és családtagjai szeme láttára vitték el.

Az őrizetbe vétel azonnal brutális kihallgatássá vált: mindkét oldalon eltörték az állkapcsát, az egyik fülét megvágták, a másikat le akarták vágni, a kezét megégették, két bordáját eltörték, egész testét fekete véraláfutások borították. Tíz napon át bilincsben tartották egy hideg pincében, ahol naponta többször megkínozták. Amikor pedig úgy döntöttek, hogy a vérmérgezés miatt úgysem marad életben, egyszerűen a kezébe nyomták az útlevelét, és kidobták: „Menj, úgyis megdöglesz.” A nyaka annyira feldagadt, hogy aludni sem tudott, de kijutott. Közben az FSZB emberei gépfegyvert szegeztek várandós felesége hasára, és azt követelték, árulja el, hol vannak a fegyverek, azzal fenyegetve, hogy a gyermek nem fog megszületni.

Artemnek végül csak a felszabadítás után 25 nappal sikerült elhagynia a megszállt területet. Még az ellenőrzőpontokon is meg kellett vesztegetnie a „DNR”-eseket, és történeteket kellett kitalálnia a sérült füleiről, hogy ne lőjék át a lábát. Zaporizzsjában másfél hónapig ki sem mozdult a lakásból – minden emberben fenyegetést látott. Csak helyi aktivisták segítségének köszönhetően kapott támogatást, és kezdett visszatérni az életbe. Ekkor értette meg, hogy a civilek nem képesek teljesen megérteni őt, mert nem élték át azt a poklot. Azok viszont, akik maguk is volt foglyok voltak, igen.

Így találkozott Jevhen Sevcsenkóval, a Vaszilivkai járás egykori gazdálkodójával és képviselőjével. Jevhen tudatosan maradt a megszállás alatt, mert körülötte emberek voltak, akik segítségre szorultak, miközben a helyi hatóságok, a rendőrség és az SZBU elhagyták a falut. Humanitárius akciókat szervezett, ezért kétszer is letartóztatták. Először négy napra, másodszor közel egy hónapra, az ideiglenesen megszállt Mihajlivka rendőrkapitányságának pincéjébe. Ott rendszeresen áramütésekkel kínozták, hogy adja ki az ukrán hadsereg állásait. Jevhen szexuális erőszak áldozata is lett: meztelenre vetkőztették, műanyag kötegelőkkel kötözték meg, amelyek a fájdalomtól görcsbe ránduló izmai miatt elszakadtak.

Később kábelekkel tekerték körbe, és elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, egész teste vérben úszott. A harmadik alkalommal megértette, hogy nem fogja túlélni, ezért megszökött.

Artem és Jevhen nemcsak túlélték mindezt. Mára egy rehabilitációs központot hoztak létre a volt foglyok számára, ahol nem „protokoll szerint” kell gyógyulni, hanem lehet beszélni, viccelni, hallgatni vagy kiabálni – úgy, ahogy annak szüksége van rá, aki átélte a pincék poklát. Mert a kínzások után a legszörnyűbb nem a sebek, hanem a magány, amikor senki sem érti a nyelvedet.

Ők pedig most egy olyan helyet teremtenek, ahol ezt a nyelvet meghallják.

FORRÁS: Ukrajna Hangja - Magyar szívvel