Trump veresége, Európa boldogsága és az óvatoskodó örömködés

Ha a demokraták hozzák a tőlük várt eredményt a keddi amerikai félidős választáson, Európában sok helyen előkerülhet a pezsgő, csakhogy a megkönnyebbülést nem feltétlenül követi majd nyugodtabb együttélés Washingtonnal. A Mediafax által ismertetett POLITICO-elemzésnek megszólalói arra figyelmeztetnek, hogy a belpolitikában sarokba szorított Donald Trump még több figyelmet fordíthat a külpolitikára és a kereskedelemre, ahol nagyobb a mozgástere, és ahol az európaiaknak is bőven tud kellemetlenséget okozni. A demokrata győzelem tehát fontos ellensúlyt teremthet az amerikai elnökkel szemben, de attól még nem kapjuk vissza automatikusan azt az Amerikát, amelyre Európa automatikus szövetségesként szeretne tekinteni. A POLITICO elemezése ugyanakkor betekintést nyújt mindabba, amit a túlóvatoskodó, gyáva és a világot nem értő európai politikai vezetőkről eddig is sejtettünk.

Wolfgang Ischinger német diplomata, a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia korábbi vezetője szerint az európaiak hibát követnének el, ha azt várnák, hogy a demokraták sikere után barátságosabbá válik a transzatlanti viszony. Ő inkább az ellenkezőjére számít, ezért a látványos ünnepléstől is óvná az európai vezetőket: szerinte még egy fontos demokrata győzelem esetén sem volna szerencsés olyan benyomást kelteni, mintha Európa Trump kudarcára koccintana. Mint félig tréfásan megjegyezte, a Fehér Háznak nem kellene újabb okot adni arra, hogy haragudjon Európára, pontosabban arra, hogy a jelenleginél is jobban haragudjon rá. Az ünneplésre egyébként volna igény. Az elemzésben idézett uniós felmérés szerint a válaszadók 58 százaléka a demokratáknak szurkol, Trump republikánusait pedig mindössze 18 százalék támogatja. A német diplomata azonban különválasztaná azt, aminek az európai közvélemény örülhet, attól, amit az európai kormányoknak érdemes nyilvánosan megmutatniuk: a választás utáni reggelen ugyanis továbbra is ugyanazzal az elnökkel kellene tárgyalniuk, akinek az indulatait egy ellene forduló kongresszus aligha csillapítaná.

Nathalie Tocci, aki korábban az Európai Unió két külpolitikai főképviselőjének is tanácsadója volt, kevésbé hisz ennek az óvatosságnak a hasznában. Szerinte Trumpnak nincs szüksége különösebb okra vagy ürügyre ahhoz, hogy Európát támadja, a demokrácia híveitől pedig nehéz volna elvárni, hogy ne örüljenek a vereségének. A MAGA-mozgalom és az európai szélsőjobboldali populisták kapcsolatai miatt egy amerikai kudarc európai visszhangja is elkerülhetetlen volna, és lelki erőt adhatna azoknak a liberális, centrista politikai szereplőknek, akik az elmúlt években védekezésre kényszerültek. Ebbe a sorba illeszti Orbán Viktor magyarországi és Aleksandar Vučić szerbiai választási vereségét is, amelyekből többen már arra következtettek, hogy a populista hullám elérhette a tetőpontját, vagy legalábbis veszíthetett a lendületéből. Ezt azonban korai volna biztosra venni: Marine Le Pen franciaországi támogatottsága és a német AfD előretörése továbbra sem egy kifulladó politikai irányzat képét mutatja. Tocci szerint ettől még a MAGA veresége fontos bátorítást jelenthetne az európai ellenfeleinek, csak éppen a politikai megkönnyebbülést nem szabad összekeverni a tartós fordulattal.

Ischinger a rövid távú, kézzelfogható európai előnyöket ennél is visszafogottabban ítéli meg. Szerinte egy demokrata irányítású kongresszus elsősorban az amerikai belpolitikában köthetné meg Trump kezét, amire az elnök azzal válaszolhatna, hogy még erősebben ráfordul a külügyekre és a kereskedelemre. Ha vizsgálatok, meghallgatások és esetleges alkotmányos vádeljárások kötnék le, miközben a törvényhozás akadályozná a belpolitikai terveit, több energiát fordíthatna azokra a területekre, ahol önállóbban cselekedhet. Európának ezért Ischinger szerint több súrlódásra és újabb, akár az eddigieknél is keményebb követelésekre kellene készülnie. Hasonlóan látja a helyzetet Kurt Volker, aki George W. Bush elnöksége idején az Egyesült Államok NATO-nagykövete volt. Ő sem vár jelentős irányváltást a Trump-kormányzattól, még akkor sem, ha a demokraták megszerzik a kongresszusi többséget. Arra viszont igen, hogy sorra indulnának a vizsgálatok az elnök, a családja és a családi üzletek ügyében, és a meghallgatások Steve Witkoffot, Jared Kushnert, Elon Muskot, Pete Hegsethet, valamint az FBI működése kapcsán Kash Patelt is érinthetnék. Volker szerint Trump minden eszközzel küzdene ezek ellen, az összecsapásból pedig hatalmas politikai cirkusz kerekedne.

Ukrajna és a NATO szempontjából egy demokrata többség támogatóbb kongresszust jelenthetne, de Volker szerint ebből sem következik, hogy az elnök külpolitikáját a törvényhozás egyszerűen átvehetné az irányítása alá. A demokraták megszavazhatnának támogatási kereteket, a végrehajtás körül azonban újabb konfliktusok alakulhatnának ki a Fehér Házzal. Volker ezt azzal érzékeltette, hogy Trump a jóváhagyott pénzekre is mondhatná: nem köteles elkölteni őket, az iráni válság kezelésében pedig ugyancsak bizonytalanságot lát. Elképzelhetőnek tartja a katonai műveletek újraindítását, de azt is, hogy Trump inkább Európára és Ázsiára hagyná a helyzet rendezésének terhét. Az amerikai katonák európai jelenlétének esetleges csökkentésében ugyanakkor óvatosabb elnöki magatartásra számít, mert egy ilyen lépésnek az Egyesült Államokon belül is lehetne politikai ára.

A megszólalók tehát abban értenek egyet, hogy a demokraták sikere önmagában nem rendezi Európa viszonyát Trumppal, abban viszont már eltér a véleményük, mennyit érhet az európai visszafogottság. Ischinger szerint érdemes kerülni a fölösleges konfliktust, Tocci viszont kételkedik abban, hogy Trumpnak bármiféle európai ünneplésre volna szüksége egy újabb támadáshoz. A választás eredménye fontos lesz az amerikai hatalom ellenőrzése szempontjából, de Európa számára egyikük sem ígér gyors megváltást: a belpolitikai vereség után is Trump maradna az elnök, és a külvilággal továbbra is neki kellene együtt élnie.

Karczag Anna, az Ugar szerkesztője szerint a fentiekből éppen az a kérdés marad ki, hogy mit nyer Európa az óvatoskodással. Fölösleges azt számolgatni, mennyivel szabadulna el jobban Trump a külpolitikában egy esetleges MAGA-vereség után, miközben amit eddig tett, az már önmagában is árulás. Persze mindig van lejjebb, de az európai politikusoknak érdemes volna a másik oldalról is végiggondolniuk a helyzetet: mi változik, ha nem örülnek látványosan a republikánusok bukásának? Trump egyszer csak szövetségesként kezd viselkedni, mert Brüsszelben senki nem bontott pezsgőt? Ugyan már. Ha a visszafogottságtól sem várható érdemi fordulat, akkor azt is mérlegelni kellene, milyen üzenetet küldünk vele azoknak az amerikai demokratáknak, akikre két év múlva különösen nagy szükségünk lehet.

Egy republikánus vereséget követő összeurópai örömünnep akár Trumpnak is feladhatná a leckét: Európában is van politikai ára annak, ahogyan a szövetségeseivel bánik, és a megfélemlítés nem biztosít neki korlátlan engedelmességet. Ő és a hozzá hasonló autokraták az erőből értenek, az állandó önmérsékletet viszont könnyen annak bizonyítékaként olvassák, hogy a másik fél bármit lenyel, csak ne kelljen nyíltan szembeszállnia velük. Természetesen van logika abban a feltevésben, hogy a belpolitikában vereséget szenvedő Trump a külpolitikában próbál majd még erőszakosabban érvényesülni, és dühöngő bikaként további pusztítást végez. Csakhogy eddig is ezt láttuk: elárulta Ukrajnát, elárulta európai szövetségeseit, a Közel-Kelet pedig romokban áll. Milyen újabb rombolástól tartaná vissza, ha az európai kormányok fegyelmezetten elrejtenék az örömüket? És miért feltételezzük, hogy amit egy nyilvános ünneplés miatt megtenne, azt más ürüggyel nem tenné meg ugyanúgy?

A másik kérdés legalább ilyen fontos: mennyiben számíthatna európai szövetségeseire egy választói felhatalmazással megerősödő demokrata kongresszusi többség, amelynek a Fehér Házzal továbbra is csatákat kellene vívnia például az Ukrajnának szánt fegyvertámogatásért? Mit üzenünk azoknak, akik az Egyesült Államokban próbálnak ellenállni Trump politikájának, ha még a sikerüknek sem merünk nyilvánosan örülni, nehogy megsértődjön az elnök? A langyosakat kiköpi az Úr, és az óvatoskodás biztosan nem hozza vissza Trumpot a barátaink közé, arra viszont alkalmas lehet, hogy elbizonytalanítsa azokat, akik még a barátaink lehetnének.

Ugar