Elment a lelkek begyűjtője: Olekszij Jukov

Van a háborúnak egy munkája, amelyről ritkán beszélünk, mert túlságosan nehéz ránézni: valakinek ki kell hoznia a holttesteket a frontról. Nem a hősi rohamról, nem a fegyverekről szól, hanem arról, ami utánuk marad — a temetetlen halottakról, akiket különben az aljnövényzet és a feledés nyelne el. Olekszij Jukov ezt csinálta. Augusztus 5-én, egy taposóaknára lépve, épp e munka közben halt meg, negyvenévesen, valahol Donyeck megyében, a Lyman-i közösség területén, miközben egy elesett katona holttestét próbálta exhumálni.

Jukov a Placdarm — magyarul „Hídfő" — nevű önkéntes holttestkereső csapat vezetője volt, azé a szervezeté, amely a legveszélyesebb repatriálási küldetéseket végzi Kelet-Ukrajnában. A Donyeck megyei Szlovjanszkban született és nőtt fel, és épp itt alapította meg a Placdarmot 2014-ben, amikor Oroszország megindította a háborúját Kelet-Ukrajna ellen. Ez lett az első olyan önkéntes csapat Ukrajnában, amely szisztematikusan kereste a holttesteket a donbaszi háború idején. Két nappal a halála előtt, augusztus 2-án mondta el a Kyiv Independentnek, hogy addig több mint tízezer holttestet hozott haza. Tízezer embert, akiknek a családja különben soha nem tudta volna eltemetni a szerettét, mert enélkül a munka nélkül az elesett katonák — DNS-azonosítás híján — hivatalosan gyakran csak „eltűntként" maradnak nyilván. A holttest visszatérése az egyetlen, ami lehetővé teszi a családnak, hogy eltemesse a halottját, és elkezdje feldolgozni a veszteséget. Jukov ezt adta vissza tízezerszer: nem csak egy testet, hanem a gyász jogát, a lezárás lehetőségét.

Az egész egy gyerekkori élménnyel kezdődött. Tinédzserként a bátyja vitte magával az erdőbe Szlovjanszk mellett, hogy megmutasson neki egy helyet, ahol fehérlett az aljnövényzet a temetetlen második világháborús orosz és német katonák csontjaitól. Ebből lett előbb egy hobbi — az első és második világháborús elesettek keresése —, majd egy egész életet meghatározó hivatás. Amikor 2014-ben a szeparatisták lelőttek két ukrán katonai helikoptert Szlovjanszk határában, Jukov a feladatának érezte, hogy összegyűjtse a holttesteket a lángoló roncsokból. Onnantól nem volt megállás.

„A halottak oldalán nem áll senki"

Ami Jukovot valóban kivételessé tette, az nem csupán a bátorsága volt, hanem az elve. Ő ugyanis nem válogatott a halottak között. Az elmúlt tizenegy évben nemcsak ukrán katonák és civilek, hanem elesett orosz katonák testét is hazahozta — mindkét oldalon több ezer család kapta így vissza a szerettét. Amikor azt kérdezték tőle, miért teszi ezt, egyszerűen válaszolt: „A halottak oldalán nem áll senki." Az orosz holttestek begyűjtését pedig így indokolta: „Velük már megtörtént a legrosszabb." És azoknak, akik szerint az orosz halottakat egyszerűen ott kellene hagyni, egyszer így felelt: amikor azt mondják, „hadd rohadjanak el", ő ezzel nem ért egyet. Ebben az elvben van valami, ami túlmutat a háború logikáján — egy olyan emberség, amely a halálban már nem lát ellenséget, csak embert.

Jukov nem valamiféle biztonságos háttérből végezte mindezt. A háború jelenlegi, drónok uralta szakaszában a holttestek kimentése a frontról rendkívül veszélyessé vált — és ő ennek ellenére újra meg újra kiment, a legveszélyesebb helyekre is, köztük Szlovjanszk és Izjum környékére. Az ára pedig rajta is meglátszott: 2022-ben egy aknarobbanásban elvesztette a fél szemét, és lábsérülést szenvedett. Mégis, még a lábadozása alatt visszatért a mezőkre.

Egy nemrég közzétett bejegyzésében maga írta le, milyen körülmények között dolgozott: „Távoli aknák, tüzérségi tűz, drónok — minden ellened van. De mész, és mindent megteszel azért, hogy minden lélek hazatérjen." Alig két héttel a halála előtt, egy július 25-i bejegyzésben pedig ezt írta a munkájáról:

„Minden keresés mögött ott van valakinek a lelke, valakinek az imája és reménye — a remény, hogy a szerette visszatér a pokolból."

Majd hozzátette:

„Amíg harcolunk értük, mindegyiküknek van esélye a hazatérésre. És mi harcolunk értük, veletek együtt, a ti imáitokkal és reményeitekkel, itt, a ligetekben és a mezőkön, hazahozva minden lelket."

Épp ezért nevezték őt a „lelkek begyűjtőjének".

Ahogy egy ukrán bajtársa fogalmazott: az „emberség" mérésére be kéne vezetni a Jukov-skálát. És van ebben valami mélyen igaz. Egy háborúban, amely nap mint nap a legrosszabbat hozza ki az emberekből — a Brovari vasútállomáson lemészárolt civilektől a Kijev környékén megölt hároméves kisfiúig —, Jukov a másik végpontot testesítette meg: azt, hogy meddig terjedhet az emberi tisztesség, még a holtakkal szemben is, még az ellenség holtjaival szemben is.

Szombaton, augusztus 8-án Kijevben, a Szent Volodimir-székesegyházban vettek tőle búcsút — több ezren gyűltek össze, hogy leróják előtte a tiszteletüket, sokan a Majdanon is összesereglettek a szertartás előtt, előtte a szülővárosában, Szlovjanszkban is meggyászolták. Ahogy Volodimir Ribalkin, a szvjatohirszki katonai közigazgatás vezetője írta: „Barátom, te hihetetlen vagy, csak kevesen képesek arra, amit te tettél."

Aki több mint egy évtizeden át a halottaknak adta vissza a nevüket és a méltóságukat, most maga is hazatért. Tízezer lelket kísért haza — és a Jukov-skálán, ha valaha bevezetnék, ő maga jelentené a legmagasabb fokot.