A román illiberalizmus nagymesterei: az RMDSZ

Sokáig kényelmes volt úgy beszélni az RMDSZ-ről, mint valami különös romániai politikai állatról, amely ideológiailag tulajdonképpen sehol sincs, mert neki nem is kell sehol lennie: kisebbségi érdekképviselet, mondták, amelyik azzal kormányoz, akivel lehet, arra szavaz, amire a magyar közösség érdeke megkívánja, és ha ehhez ma a liberálisokkal, holnap a szociáldemokratákkal, holnapután pedig az ördög öreganyjával kell alkudozni, akkor tessék megérteni, ilyen a kisebbségi politika. Ezt a magyarázatot sokan hihetőnek tartották, vagy ha nem is annak, legalább elfogadhatónak, mert még mindig kényelmesebb volt ebben hinni, mint végignézni, hogyan nőtt közben a Szövetségből egy olyan politikai gépezet, amelyik minden rendszerben megtalálta a konnektort, amelyikből áramot lehetett lopni, aztán minden alkalommal elmagyarázta, hogy tulajdonképpen a magyar közösség akkumulátorát tölti.

Az intő jelek nem tegnap kezdtek villogni. Már akkor ott voltak, amikor Románia a 2010-es évek elején tömegesen vonult utcára a korrupció, a klientúra és a mélyen rohadt politikai rendszer ellen, miközben az RMDSZ továbbra is teljes természetességgel mozgott ugyanabban a bukaresti gépházban, amely ellen odakint az emberek fagyoskodtak. Ha nem is jelen cikk témája, mert külön boncolást érdemelne, azért tegyük hozzá: azok közül, akik akkor a korrupció ellen tüntettek, ma jó páran az AUR környékén kötöttek ki. Nem azért, mert egyik napról a másikra mind megőrültek vagy titokban fasiszták lettek, hanem mert annyira megundorodtak mindattól, amit a román politikai osztály három évtizede újra és újra előállít, hogy már a házat is felgyújtanák, csak ne kelljen tovább ugyanazokat az arcokat nézniük. És ebben a politikai osztályban az RMDSZ soha nem volt valami ártatlan cserepes fikusz a sarokban. Kormányzott szinte mindenkivel, alkudott mindenkivel, részt vett mindenféle konstrukcióban, és ha valami büdös volt, mindig akadt egy elég hosszú mondat arról, hogy kisebbségi érdekvédelem, realitás, felelősség és stabilitás.

Az is külön elemzést érne meg, mi volt hamarabb: az RMDSZ egypártrendszere vagy a román illiberalizmus, bár a kérdésre gyanúsan könnyű válaszolni. Az erdélyi magyar közösség 1989 óta valójában soha nem tapasztalhatta meg, milyen az, amikor a politikai verseny tényleg verseny, amikor nem ugyanaz a szervezet ül évtizedeken át minden asztal végén, amikor nem ugyanazok a hálózatok döntik el, ki kap pénzt, állást, intézményt, mikrofont, pályázatot, pozíciót és még egy kis levegőt is, ha éppen marad. A kommunizmussal együtt elvileg kidobtuk az ajtón azt a világot, amelyben a lojalitás megelőzi a teljesítményt, aztán valahogy visszamászott az ablakon, csak kapott rá egy nemzeti szalagot, egy érdekképviseleti pecsétet, és onnantól már kevésbé zavarta azokat is, akik egyébként minden március 15-én elmondják, mennyire fontos nekik a szabadság. Ha azonban nem akarunk három és fél évtizedet végigboncolni, elég megnézni az idei évet, mert most már olyan vastag filccel rajzolódik ki a minta, hogy lassan tényleg csak az nem látja, aki közben a szemére húzta az RMDSZ-es kampánysapkát. A Szövetség nem egyszerűen a román politikai osztály egyik alkatrésze, hanem egyre aktívabban dolgozik együtt a PSD-vel, a PNL konzervatívnak hazudott részével és azzal a mélyállami logikával, amelyik minden reformot nagyon támogat addig a pillanatig, amíg a reform be nem nyit az ő irodájába, rá nem mutat az egyik felesleges igazgatótanácsi székre, és meg nem kérdezi, hogy ezt a jóembert mégis mi a francért fizetjük havi tízezer lejjel. Onnantól hirtelen vége a reformlendületnek, előkerül a jogtechnika, a nemzeti sajátosság, a kisebbségi érdek, Brüsszel túlkapása vagy valamilyen frissen feltalált alkotmányos aggály.

Az év elején Székelyföldön évtizedek óta nem látott tiltakozások robbantak ki az ingatlanadók emelése miatt. A törvényi keret nem egyetlen kötelező számot írt elő, vagyis a helyi önkormányzatoknak maradt mozgásterük, és az RMDSZ vezette települések akár az alacsonyabb kulcsok felé is mehettek volna. Nem mentek. Persze hogy nem mentek, hiszen a pénz az ő kasszájukba folyik, a polgár pedig majd valahogy kibírja, hiszen eddig is kibírt mindent, legfeljebb káromkodik egyet a konyhában, aztán négy év múlva megint előkerül a magyarság veszélyeztetettsége, és máris mindenki elfelejti, ki emelte meg az adót. Amikor azonban a székelyek ezt most valamiért mégsem nyelték le szó nélkül, és utcára mentek, Antal Árpád nem azt mondta, hogy nézzük már meg, hol basztuk el, hanem elővette az orbáni kézikönyvet, és Magyar Pétert meg a Tisza Pártot kezdte hibáztatni, mintha a sepsiszentgyörgyi ember nem azért lenne dühös, mert hirtelen többet kell fizetnie, hanem azért, mert Budapestről valaki titokban telefonált neki, hogy Árpád, ma délután négykor tessék felháborodni. Ez már önmagában olyan jelenet volt, amely után egy normális politikai közösségben legalább felmerülne a kérdés: tulajdonképpen mit akar ez a Szövetség, és mikor döntötte el, hogy minden társadalmi elégedetlenség mögött külső ellenséget kell keresni, csak nehogy véletlenül saját magára kelljen néznie a tükörben.

Csakhogy közben Magyarországon kampány volt, mindenki a Fidesz bukását vagy túlélését leste, az RMDSZ pedig úgy feküdt bele az orbáni kampányba, ahogy máskor a PSD ágyába szokott: gyorsan, készségesen és minden különösebb szégyenérzet nélkül. Kelemen Hunor vitte magával Erdélyt is, mintha az egész közösség az ő zsebében lenne, mintha neki valamilyen természetfölötti joga volna eldönteni, hogy több százezer ember mit gondoljon Budapestről, és láthatóan egy pillanatig sem számolt azzal, hogy mi történik, ha a magyar választó másképp dönt. Másképp döntött, a nap más irányból kelt fel, Hunornak pedig erre sem volt különösebb válasza, ami azért is érdekes, mert úgy tűnt, nem különösebben érdekli az egész. És itt jön az elsőre furcsának hangzó, de szerintem fontos állítás:

Bukarest mindig fontosabb volt, mint Budapest!

Budapest ad pénzt, legitimációt, ideológiai hátországot és kellemes nyári kézfogásokat, de Bukarest az a gépház, ahol az RMDSZ ténylegesen él. Onnan jön három és fél évtizede a hatalom, a kinevezés, az állami állás, a közpénz, az igazgatói szék, a funkcionáriusok megélhetése, a politikai túlélés és a gyarapodás. Ha Budapest felől hirtelen megváltozik a széljárás, az kellemetlen, de ha Bukarestben zárják el a csapot, az már egzisztenciális kérdés. Innen nézve Kelemen látszólagos közönye már nem is olyan rejtélyes: lehet tévedni Magyarországon, ha közben Romániában továbbra is megvan a hely az asztalnál.

Aztán jött a következő jelenet, amikor Kelemen az új magyar miniszterelnöknek megmutatta, ki Erdély főnöke. Magyar Péter első nagy nyilvánosságot kapott találkozójukon kérte tőle, hogy álljon ki a meghurcolt nagyváradi premontrei apát mellett, Hunorék ehhez képest némán, sőt némi olcsó kárörömmel nézték végig, ahogy a nagyváradi önkormányzat emberei éjnek idején áttörik a premontrei templom falát. Ezt lehet természetesen adminisztratív konfliktusnak, jogvitának, önkormányzati ügynek nevezni, csak közben a politikai üzenet olyan vastagon volt ráfestve az egész jelenetre, hogy nehéz volt nem észrevenni: aki nincs velünk, aki nem illeszkedik a rendszerbe, aki nem hajlandó megcsókolni a gyűrűt, annak ne legyenek illúziói arról, mennyi védelemre számíthat.

Orbáni logika? Nemcsak hasonlít rá, hanem ugyanaz, csak erdélyi magyar kiadásban: kevesebb stadionnal és több Antal Lócival, és bizonyításképp ellopták a magyar adófizetők pénzén felépített erdélyi magyar sajtót, nehogy Magyar Péter átvilágítása utolérje őket.

Aztán elérkeztünk az integritási törvényhez, ahol már tényleg elfogyott minden finomkodásra alkalmas szó, mert ott az RMDSZ nem kívülről nézte, ahogy a román politikai osztály nekiesik a reformnak, hanem fogta a kést és segített kibelezni. A PNRR-pénzek lehívásához kellett volna egy tisztább, átláthatóbb szabályozás, a szenátusi bizottságban pedig az RMDSZ nem egyszerűen morgott valamit a részletekről, hanem gyakorlatilag megzsarolta azokat, akik transzparensebb rendszert akartak: ha bekerül a pénzügyi érdekeltségi nyilatkozat, akkor ők nem szavazzák meg. Nem került be. Cserébe a vagyonnyilatkozatok nyilvánossága is tovább gyengült, így aztán sikerült úgy reformot csinálni, ahogy Romániában csak a politikai osztály tud: a végén kevesebbet látunk, mint előtte, de mindenki ünnepélyesen elmagyarázza, hogy ez tulajdonképpen előrelépés. És ennek már nem elméleti ára van. 770 millió eurónyi PNRR-pénz kerülhet veszélybe, vagyis nem valami távoli brüsszeli Excel-táblából tűnik el néhány szám, hanem abból a pénzből, amelyből Romániában, így Székelyföldön is fejlesztések, digitalizáció, infrastruktúra és olyan dolgok készülhetnének, amelyekre az RMDSZ politikusai választási kampányban mindig nagyon szeretnek rámutatni, csak amikor a pénz feltétele az, hogy a saját rendszerük valamivel átláthatóbb legyen, hirtelen már nem olyan sürgős az egész. Csoda-e hát, hogy vademberek lettünk mind - kérdezte Vértessy kolléga az erősen ajánlott írásában...

Aztán a PSD az AUR-ral együtt becsempészte a Dominic Fritz ellen használható módosítást, és az RMDSZ megint ott volt a közelben. Egyes RMDSZ-es honatyák együtt szavaztak a PSD-vel és az AUR-ral, igen, pontosan azzal az AUR-ral, amellyel Kelemen Hunor olyan lelkesen riogatja a magyarokat, hogy már lassan a reggeli kávé mellé is jár egy aranyér. Amikor azonban valami kellően mocskos integritási barkácsmunkát kellett átvinni, hirtelen nem lett akkora probléma, hogy ugyanazt a gombot nyomják meg. A törvény aztán az Alkotmánybíróság elé került, ahol ott volt a régi, jól ismert politikai kapcsolat, az RMDSZ világából érkező Asztalos Csaba. A vitatott szabályozás hajszálon múlt, Asztalos szavazata kulcsszerepet játszott abban, hogy életben maradjon, és innentől már tényleg nehéz azt mondani, hogy az RMDSZ csupán sodródott az eseményekkel. Sodródni lehet egyszer. Kétszer még talán szerencsétlenül. Ha azonban mindig ugyanabba az irányba visz a folyó, és te közben még evezel is, akkor talán érdemes elgondolkodni azon, hogy ez már szándékos haladás.

Mindezek után Cseke Attila és Kelemen Hunor már hozzá is kezdtek ahhoz a finom közönségneveléshez, amelyben Sorin Grindeanu visszatérése tulajdonképpen teljesen normális opciónak kezd tűnni. Grindeanuval, aki 2017-ben már egyszer miniszterelnök volt, és akinek kormánya éjnek idején kiadta a hírhedt 13-as sürgősségi rendeletet, amely miatt százezrek vonultak utcára a tél közepén. Ha valaki akkor a korrupcióellenes demonstrációk tömegében állt, ma pedig azt látja, hogy az RMDSZ ugyanennek az embernek a visszatéréséhez melegíti a motort, nyugodtan felteheti a kérdést, hogy akkor mégis mi a fenének fagyoskodott 2017-ben a kolozsvári Matyi szobor tövében.

A nyár másik nagy bohózata a közalkalmazotti bértörvény lett, a legea salarizării, amely szintén PNRR-vállalás, és itt is érdemes levakarni a politikai cukormázat. Nem pusztán arról van szó, mennyit keres egy tanár, egy orvos vagy egy rendőr, hanem arról a gigantikus szinekúrarendszerről, amelyre a román pártok évtizedek óta ráépítették a saját klientúrájukat: intézmények, alárendelt intézmények, állami és önkormányzati cégek, igazgatótanácsok, felügyelőbizottságok, jól fizetett semmittevők, pártkatonák, rokonok, haverok és azok a különös emberek, akik valahogy mindig pontosan akkor fedezik fel szakmai elhivatottságukat egy állami vállalat iránt, amikor a pártjuk kormányra kerül. Ez nem egyszerűen közszféra, hanem politikai szociális háló a megfelelő embereknek, és ezért persze, hogy mindenki beleremeg, amikor valódi reformról hall, mert a valódi reform nem az, hogy átírjuk két táblázat fejlécét, majd sajtótájékoztatón bejelentjük a történelmi modernizációt, hanem az, hogy valaki végre megkérdezi, kell-e egyáltalán az a harmincadik hivatal, az a negyedik aligazgató, az az igazgatótanácsi tag, akinek fő szakmai teljesítménye, hogy megfelelő időben megfelelő embernek fogta meg a kezét. Mindez annyira fontos kisebbségi szempont, hogy Cseke Attila miniszteri levélben védte meg a pártkatonákat a kirúgástól - azaz, vette rá a polgármestereket és prefektusokat, hogy NE kövessék a törvényt -, amíg a parlamentben el nem intézik az ehhez szükséges törvénymódosítást.

A törvény persze elmaradt, és ezzel újabb 770 millió euró került veszélybe, Kelemen Hunor magyarázata pedig két ponton is olyan gyönyörűen illiberális lett, hogy szinte kár lenne külön elemezni:

• először közölte, hogy nem kell kapkodni a törvénnyel, ami azért különösen bájos, mert az eredeti határidő 2023 volt. Három év késés után kapkodásról beszélni már nem politikai kommunikáció, hanem geológia: lassan fosszíliák nőnek a tervezet körül, Hunor pedig még mindig türelmet kér.

• a másik mondata ennél is szebb volt: nem az Európai Bizottságnak írunk törvényt. Na, itt már tényleg Orbán Viktor hangja szólt a hangszóróból, csak Kelemen mozgatta hozzá a száját. Mintha Brüsszel valamelyik unatkozó bürokratája találta volna ki ezt a reformot egy hosszú ebéd után, és nem Románia vállalta volna saját maga, nem Románia kérte volna hozzá a pénzt, nem három éve tudná minden párt, hogy meg kell csinálni. Amikor azonban eljön a számonkérés pillanata, a román politikai osztály egy része hirtelen felfedezi a szuverenitást, és az RMDSZ immár készségesen fújja ugyanazt a nótát, amelyet Orbántól, Ficótól és az európai putyinista jobbszéltől már kívülről tudunk.

Mostanra ezért egyre nehezebb azt mondani, hogy amit az RMDSZ csinál, az egyszerű politikai pragmatizmus. A pragmatizmus az volna, hogy néha erre mész, néha arra, attól függően, hol tudod a közösséged érdekét érvényesíteni. Itt viszont már irány van, méghozzá feltűnően következetes: ha integritási szabályt kell fellazítani, ott az RMDSZ, ha a közszféra reformját kell megakasztani, ott az RMDSZ, ha a PSD-nek kell politikai oxigént adni, ott az RMDSZ, ha az AUR-ral kell együtt szavazni valami kellően büdös ügyben, hirtelen az sem olyan áthatolhatatlan vörös vonal, ha pedig számon kérik azokat a reformokat, amelyeket Románia saját maga vállalt, előkerül Brüsszel mint kényelmes ellenség, és máris mindenki úgy tesz, mintha nem a saját aláírását látná a papíron.

Ez már nem néhány rossz szavazás, nem taktikai botlás, nem az örök kisebbségi lavírozás, és nem is az a politikai pragmatizmus, amelyre harminc éve minden disznóság után rá lehet húzni a takarót. Ez politikai modell, amelynek egyre ismerősebbek az alkatrészei: gyenge ellenőrző intézmények, átpolitizált állam, klientúrára épülő közszféra, személyre szabott szabályok, megnyirbált integritás, Brüsszel-ellenes retorika, aztán egy domináns párt, amelyik mindezt azzal magyarázza, hogy tulajdonképpen csak a közösséget védi.

Orbán Viktor legalább egyszer kiállt Tusványoson, és volt benne annyi őrült következetesség, hogy kimondta: illiberális államot akar, az RMDSZ ennél szemérmesebb, mert nem tart róla nagy ideológiai előadást, nem ír rá húszoldalas manifesztumot, és nem teszi ki molinóra a főtéren - csak csinálja. Apránként, szavazásonként, állásonként, bizottságonként, törvénymódosításonként, egy-egy kihúzott nyilvánossági szabállyal, egy-egy megmentett klientúrával, egy-egy PSD-s alkuval, egy-egy AUR-ral közös gombnyomással.

Aztán majd egyszer körülnézünk, és valaki megkérdezi, mikor lett ebből rendszer - hát, nem ez van 30 éve?

Karczag Anna